Amikor valaki egy irreális félelemmel küzd, az számára teljesen valóságosnak, kézzelfoghatónak tűnik. A külső szemlélő, legyen az családtag, barát, munkatárs pedig nem igazán érti ezt, hiszen aki nem érintett, annak számára nyilvánvaló, hogy az illető egy olyan veszéllyel küzd, ami megelőzhető, aminek az előfordulási gyakorisága rendkívül alacsony és éppen ezért nem is érdemel figyelmet.
Ahhoz, hogy az életünket a maga medrében terelni tudjuk, az úgymond normalitás megőrzése érdekében azoknak a dolgoknak, melyeknek előfordulási gyakorisága nagy, azt biztosnak tartjuk, azokat a dolgokat azonban, amiknek az előfordulási gyakorisága valószerűtlen, azokat a lehetetlen kategóriába soroljuk, és nem foglalkozunk velük.

Bizonyára mindnyájan voltunk már úgy, hogy mielőtt nekifogtunk volna egy bizonyos dolog elvégzésének, előtte elemeztük a helyzetet, a dolgok, bizonyos események bekövetkezésének valószínűségét és ez alapján hoztuk meg a döntésünket. Az életünk nap, mint nap kínál fel nekünk ilyen döntési helyzeteket.

Gondoljuk csak végig, a mai nap során hány döntési helyzettel találkoztunk már! Felkeljek? Ne keljek fel? Megegyem? Ne egyem meg? Bemenjek dolgozni? Ne menjek be? …Ismerős, ugye?

Bizonyára ezeket a döntéseket nem gondoljuk életveszélyesnek, s nem is okoz nehézséget a döntés meghozatala. Pedig ha belegondunk abba, hogy a legtöbb baleset otthon történik…! Nedves a fürdőszoba köve, elcsúszhatunk, beverjük a fejüket és kómába esünk! Megesszük a müzlit, félrenyelünk s megfulladunk. Átmegyünk az úton, és… Na jó, nem is folytatom! Ugye nem gondolunk ilyenekre? Nem bizony, mert nem valószínű, hogy megtörténik.

Ismerős-e a Ködmön című mese? Ha nem, hát röviden elmondom.

A jómódú házaspár leányához kérő érkezik. Az asztalnál elfogy a bor. A leányt küldik a pincébe. Eltelik egy óra, de nem jön vissza. Lemegy utána az anyja is, de az se jön vissza. Megunja az apa, lemegy ő is, de persze ő sem jön vissza. A legény csak vár, majd úgy dönt, lemegy már ő is a pincébe, s megnézi, mi történik odalent. Hát, ahogy lemegy a pincébe, látja ám, hogy ezek mind a hárman ott ülnek a földön és keservesen bőgnek. Kérdésére, hogy min zokognak, azt felelik, hogy biz az rettenetes. Iszonyú, tragikus, borzasztó. A leány amint lement a pincébe, megpillantott egy káposztáskövet (a savanyító edény fedelének leszorítására használt nagy kő neve)elgondolja, hogy ő most férjhez megy, születik egy fia, Kelemenke (Jancsi, Pista, Gyurka) lesz a neve. Szépen nőttögél, majd egy nap kap egy szép kis ködmönkét. Egy napon majd lejön a pincébe borért, s mi van akkor, ha a macska is lemegy vele, kibillenti a falmélyedésből a bazi nagy követ, az ráesik a gyerekre, aki meghal. És akkor, kire marad a kisködmön? Nyilvánvaló módon nem egy reális félelem ez, normális ember ilyentől nem reszket ugyebár. A kérő megdöbben a hallottakon, azt mondja világgá megy, hogy még három olyan bolondot találjon, mint jövendőbelije és családja. El is megy, persze nem kell soká bolyongania, hogy megtalálja a bolondjait. Talál egy embert, aki vasvillával hányja fel a diót a padlásra – egy százasért szakajtóban felviszi neki; lát egy asszonyt, aki fogja turkáló malacok farkát, hogy bele ne bújjanak a földbe. Egy százasért megtanítja, hogy mit kell az állatokkal tennie; ráakad egy emberre, aki rostával, hordja a világosságot az ablak nélküli házba. Egy százasért megtanítja, hogyan vágjon ablakot a házra. Vissza is tér, s ha akarja el is veheti a leányt a káposztáskövet meg letehetik a földre.

Világos a gondolatmenet ugye? Hasonló módon tudjuk magunkat megmérgezni, amikor elindítunk egy gondolatsort, előre felépítünk magunkban egy egész cselekménysorozatot, majd szépen elkezdjük azt kielemezgetni. Addig- addig elemzgetjük, míg végül egy olyan következtetésre jutunk, aminek a valószínűsége szerintünk igen nagy. Na, ez az a pont, ahonnét kezdve elkezdünk bepánikolni, "parázni". Tesszük mindezt úgy, hogy igazából semmi sem történt, csak átsuhant rajtunk egy gondolat.

Életünk kedves párja elment. Azt mondta leugrik újságért, belép a kozmetikába, stb... Nekünk eszünkbe jut, hogy nincs otthon kenyér, gondoljuk sebaj, felhívjuk a kedvest és hazafelé hoz kenyeret. Már csörgünk is. A telefon kicseng. Ő pedig nem veszi fel. Először még semmi baj, hívjuk újra. A tizenkettedik, ezredik próbálkozásra már elindultak a gondolatok....Elütötte egy busz, nosza hívjuk a balesetit! Vagy netán megcsal? Sírjunk, bátran! Az persze eszünkbe sem jut, hogy valakivel beszélget, s majd vissza fog minket hívni, ugye?

Hajlamosak vagyunk lejátszani magunkban történeteket, és hajlamosak vagyunk arra, hogy bezárjuk magunkat ezekbe.

A félelmeink egészen addig fonak minket gúzsba kötni, amíg meg nem fogalmazzuk, hogy mitől is félünk valójában. Ugyanis, ha meg tudjuk nevezni, akkor jó eséllyel tenni is tudunk ellene, hiszen azzal hogy megnevezzük, átvesszük felette az uralmat.

A félelem, a szorongás és a pánik napjaink jól ismert hármasa kéz a kézben járnak egymással, mivel a mai világunkból hiányzik a jól kiszámíthatóság, a biztonság, a bizonyosság. Életünk nem mások kénye-kedvének játszótere kell hogy legyen. Meg kell tanulnunk urává válni saját életünknek attól a pillanattól kezdve elmondhatjuk hogy szabadokká váltunk. Persze ez nem fog sikerülni máról holnapra, de a mai nap pont jó arra, hogy elkezdjük.

Te hogy vagy ezzel?

Meséld el a te történetedet!