A könyvben megszólal a Semmelweis Napon Nyári László Nívódíjjal kitüntetett dr. Lutherán Ferenc osztályvezető főorvos is, ezt a beszélgetést közöljük most le. Az orvosoktól, nővérektől a szerzők előzetesen azt kérték, meséljék el életük betegtörténetét:

Egy grafikusművész történetét mesélem el, aki stroke-ot kapott. Ugyan a „rajzoló” keze nem bénult le, de a másik oldala igen. Fekvőbetegként indult a rehabilitációja. Az elején önellátásra képtelen volt, állapota lassan javult, sok hónapig feküdt nálunk. Most már járóbottal tud közlekedni, és ismét tud rajzolni. Neglekt-szindróma is jelentkezett nála, ami azt jelenti, hogy a páciens a sérült oldalt vizuálisan, térérzékelésben hanyagolja. Mit jelent ez a valóságban? Például azt, ha valaki egy tányér fölött ül, akkor az ételnek csak az egyik felét fogyasztja el, de a tányér másik oldalán lévő adaghoz már hozzá sem nyúl. Az osztályon is rajzolt: József Attilát például. És őt is csak félig ábrázolta. A szobámban is van egy kép, amit ő készített.Tőle sokat tanultam: például azt, hogy kreativitás önmagában nincs, az a tudásból fakad. És mondott még egy fontos mondatot a számítógép-vezérelt „játékos” gyakorlás kapcsán: „ez a végtelen számú ismétlés a monotónia unalma nélkül”. Ez az általunk alkalmazott kezeléseknél nagyon is számít. A robotizáció világában olyan eszközökkel és programokkal tudunk dolgozni, amelyek szinte egy számítógépes játéknak hatnak, a páciens újból és újból elvégzi ugyanazt a mozdulatsort, de mivel a monitoron mindig mást lát, ezért ez érdekessé teszi magát a feladatot. Ez egy nagyon-nagyon fontos mondat. Az ő története is egy csoda, s nem pusztán azért, mert egy fekvőbeteg a terápiája végén már gulyáslevest főzött, hanem ezekért a mondatokért is. És csoda az is, ahogy összefogott érte orvos, gyógytornász, ápoló, pszichológus, logopédus, ergoterapeuta… Mert minden csoda közös, nem egy orvos kiváltsága.

– A rehabilitáció során – ahogy említette ennél az esetnél is – hosszú hónapokig itt fekszenek a betegek. Mit kell tenni azért, hogy ne veszítsék el őket? Nem a szó szoros értelmében értem, tehát nem arra gondolok, hogy meghal a páciensük, hanem, hogy feladja a terápiát.
– A betegek általában a régi életüket szeretnék visszakapni, hogy olyanok legyenek, mint a balesetük vagy a betegségük előtt voltak. Igyekszünk elmagyarázni és felkészíteni őket arra, hogy a végeredmény ugyan egy önellátásra képes ember lesz, de nem olyan, mint amilyen volt.

– És ezt el tudják fogadni?
– Lehet, hogy ami számunkra csoda, azt ők nem így élik meg, nem örülnek neki. Addig vannak nálunk a betegek, amíg mi is és ők is azt érzik, hogy tudunk segíteni. Amikor az osztályra kerülnek, felmérjük a státuszukat, és a jelenlegi állapotukon kívül megtudjuk azt is, hogy mire voltak képesek a betegségük előtt. Fontos, hogy honnan indultunk, hogy most mi van, és mit lehet elérni. A célnak olyannak kell lenni, ami jó eséllyel elérhető.

– Ez hogy néz ki a mindennapokban. mi a gyakorlat?
– Egy olyan embernél, aki az elején még felülni sem tud, először azt a célt tűzzük ki, hogy el tudjon fordulni az ágyon, ki tudjon ülni az ágy szélére. Akkor ez a reális cél, és ehhez kell kitalálnunk a programot. Ahogy az állapota javul, mindig újabb és újabb célt tudunk kitűzni, amit, ha a páciens elér, akkor az sikerélmény neki, nekünk és a hozzátartozóknak is.

– Az önök osztályán – ha jól sejtem tehát – egyet nem lehet: sürgetni a beteget és a gyógyulását.
– A mi osztályunk több szempontból más, mint a klasszikus kórházi részlegek. Mi is betegnek hívjuk hivatalosan a pácienst, de mire hozzánk ér, már nem betegként kezeljük; hanem elsődlegesen azt nézzük, mit tud. Nem az a lényeg, hogy kiszolgáljuk, hanem ösztönözzük arra, hogy maga végezze el a feladatot. Ha már tudjuk, hogy fel tudja venni a pólóját, akkor hagyjuk, hadd tegye azt önállóan. Lehet, hogy fél óráig fog tartani, de tartson addig, itt van mindenkinek ideje.

– Ha egy beteg azt mondja, hogy „elég volt, hagyjuk abba”, önök honnan tudják, hogy ez egy visszavonhatatlan döntés, vagy inkább csak segélykiáltás, hogy elfáradtam, adjatok erőt?
– Mi is látjuk, hogy a páciens mennyire aktív, mit csinál meg, odamegy-e időre a kezelésekre vagy kifogásokat keres. Gyorsan kiderül, ha elvesztette a motivációját és a hitét. Ilyenkor segít a pszichológusunk.

– Mi szívja el ilyenkor a betegek erejét?
– Létezik az úgynevezett hospitalizáció is, egy idő után valóban lélekölő a folyamatos kórházi bezártság. Hiába mutogatjuk ekkor már neki, hogy a huszonhathoz képest már harmincöt lépést tud megtenni, ez már nem lelkesíti. Ilyenkor nagyon jót tesz, ha csak egy hétvégére is, de hazamehet és megnézi, mit tud otthon, és ha van még olyan, amit nem tud, de szeretne, akkor visszajöhet. És van olyan is, hogy valakit el kell engednünk, mert valóban nincs értelme a folytatásnak.

– Azoknak az embereknek, akiknek a saját bőrükön kell tapasztalniuk a magatehetetlenséget és újraértelmezniük a türelem kifejezést, a személyiségük is megváltozik a rehabilitációjuk végére?
– Ha például egy amputált beteget nézünk, neki eleve testi énképváltozással kell szembesülnie. Ezt nem mindenki tudja feldolgozni. Emiatt szinte biztosan változik a személyisége. Aki nagyon rossz állapotban kerül hozzánk, az biztosan átértékeli az életét, bizonyos dolgok fontosságát. Talán mondhatom azt, hogy bölcsebb lesz, mire tőlünk távozik.

– Olyan páciensük is van, aki ugyan fél lábbal, de boldogabb emberként hagyja el az önök osztályát?
– Teljes bizonyossággal nem merem azt mondani, hogy igen. De az biztos, hogy nagyon sokan megváltoznak.

– Mivel a legnehezebb kint szembesülniük?
– Egy fiatal gerincsérült beteg mesélte nekem, aki fél évig együtt élt rajta kívül még harminckilenc, hasonló állapotú sorstársával, hogy az igazi kihívás a rehabilitációs központ tökéletes védettségéből kikerülve a kinti – addig természetesnek tartott – világban is talpon maradni. Nálunk is védett világban élnek a pácienseink, itt minden értük van, kint viszont már nem, a boldogságért egyedül kell megküzdeniük.

– Ebbe a világba, amelybe kéretlenül beköltözött a kiszolgáltatottság, sok esetben a fájdalom is, belefér a tréfálkozás, a vicc?
– Bele. Egymással is viccelnek a betegek.

– Ha saját magát „lekriplizi” valaki, azt hagyják, vagy szólnak, hogy ne mondjon már ilyeneket?
– Saját magát nevezheti annak, viszont mi nem tehetjük ezt meg. Nagyon nehéz kiszámítani, hogy ki hogyan reagál egy olyan, viccesnek gondolt megjegyzésre, aminél ő akár sokkal durvábbakat is mondott már magára. A határt kell nekünk is megtalálni, hogy mikor vehetjük lazára. Ha a szó szoros értelmében nézzük a dolgokat, itt semmi sem normális, néha viszont épp a humor oldja fel a kegyetlen igazságot.

Az 50 gyógyító csoda jelenleg is megvásárolható Győrben a Baross úton, a könyvtár épületében működő lokálpatrióta könyvesboltban, illetve a Petz-kórházban, a földszinten található újságosnál.