Kedves Testvérek!

A beavató szentségekről elmélkedtünk az eddigi péntekeken, ma pedig a bűnbocsánat szentségéről, a gyónásról szeretnék szólni.
A KEK szerint: «A keresztség után elkövetett bűnök bocsánatát egy külön szentség révén lehet elnyerni, amelynek nevei: a megtérés szentsége, gyónás, a bűnbánattartás, a bűnbocsánat vagy a kiengesztelődés szentsége.» (1486. p. ) Pierre de Bérulle (1975-1629) Card. írta: «A század kiváló szelleme, Kopernikusz azt állította, hogy a Nap a világ közepe és nem a Föld; hogy az mozdulatlan és hogy a Föld mozog körülötte... Ez egy új vélemény, amely kevés követőre talált a csillagászat tudományában, hasznos, és követni kell az üdvösség tudományában. Mert Jézus a mozdulatlan Nap nagyságában, és mindent mozgatva... És a mi szíveink földjének állandó mozgásban kell lenni Feléje..» (A. Frossard: «Votre très humble serviteur, Vincent de Paul.» Éd. Blond et Gay, 1960. 38. l.) A nagyböjt célja is ez: részesedni ebben a „kopernikuszi fordulatban": a bűnbánat szentségéhez való méltó járulás által. Ma az egyik legnagyobb problémánk, ahogy II.János-Pál pápa kifejezte: «..a „bűntudat" krízise.» („Misericordia Dei" apostoli levél, 2002, 5. lap) Ezen nem is lehet csodálkozni, mert a bűn keresztény szemlélete elképzelhetetlen a személyes Istenbe vetett hit nélkül. Péguy írta, hogy «..amikor egy ember elkövethet egy gaztettet úgy, hogy az ne legyen bűn, akkor az az ember nem keresztény.» (Idézve: H. de Lubac: «Petite catéchēse sur Nature et Grace» Communio-Fayard, 1980. 92. lap) Ezért aztán magát a „bűn" szót se nagyon használják ma. Legfeljebb: „probléma-gond-hiba-etikátlan-mulasztás-felelőtlenség" stb. kifejezésekkel pótoljuk. Az ún. „polgári erkölcs"-ben a bűn azt jelenti, hogy előírások, törvények vannak, és ha „megfognak", büntetnek. Az ún. „filozófus erkölcs" esetén sincs bűntudat, legfeljebb azt mondják: „ostoba voltam,,elkerülhettem volna, szembe mentem a józan ésszel." A személyes Istenbe vetett hit esetén egészen más a helyzet. Így volt ez már az Ószövetségben is, ahol csodálatos zsoltárok szólnak az emberek bűntudatáról-bűnbánatáról. Pedig ott még elsősorban a nép, a választott nép, mint olyan éli meg a Szövetséget, az egyes ember csak, mint annak a része. De a kiválasztott próféták már a Szövetség felrúgását, Isten kiválasztó szeretetének, bizalmának elutasítását, vagyis a bűnt személyes hangon fogalmazzák meg. Ahogy a megtérő André Frossard fogalmazott: «Isten előtt, és csak Ő előtte tudatosul bennünk az a sötétség, amelybe hagytuk szellemünket elveszni, ami csak Őt akarja megismerni, (...) És ha tiszta fénye nem ragyogott volna fel atyáink közül egyesek előtt, sohasem tudtuk volna meg, hogy megváltásra szorulunk.» (Idézve: H. de Lubac: i.m. 93. lap) Az Újszövetségben még világosabb ez. Isten szeretete Jézus Krisztusban ragyogott fel előttünk. Benne jelent meg Isten jósága és emberszeretete. A Szent Kereszt mutatja Isten legnagyobb szeretetét irántunk, s egyben a bűn tragikus voltát is. Aki hisz Jézus Krisztusban és megkeresztelkedik, abban elkezdődik az új élet, Krisztust ölti magára, Isten szeretete kiárad lelkébe a neki adott Szentlélek által, Isten gyermeke, az Egyház tagja lesz. Az új, örök élet elkezdődik benne. Ebben az összefüggésben a bűn: Isten szeretetének visszautasítása, bezárkózás önmagunkba, szakítás Jézus Krisztussal. A bűn félelmetes titka tehát egyedül Jézus Krisztusban érthető meg. André Frossard írja le megtérését így: «.. abban a pillanatban, mikor az üdvösség felé emeltette föl, vált tudatossá számomra az a sár, amelyben addig voltam, anélkül, hogy kilábolni tudtam volna belőle, és magamat így látva kérdeztem: „hogyan tudtam ott élni és lélegezni?"» (A. Frossard: «Il y a un autre monde» Fayard, 1976. 52. lap) Vagyis mikor találkozott Istennel, Krisztussal, két dolog lett félelmetesen világos előtte: „hogy élhettem eddig Isten nélkül?" és „milyen mérhetetlenül bűnös vagyok önmagamban." Vagyis a keresztény bűntudat két pillére: Isten ismerete és - az Ő fényében - önmagunk helyes ismerete. A bűn rabszolgaságából való megszabadítást, a megváltás titkát így írja le Szent János: «..úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.» (Jn 3,16) A megváltás katolikus fogalma előtt állva döbbenünk meg Isten „őrült" szeretetén, mikor szembekerülünk azzal, hogy „így szeretett az Isten." A megváltás nagy ajándékában a hit és a keresztség által részesülünk. Az Úr Jézus azonban tudta, hogy mi lakik az emberben, ismerte törékenységünket és gyarlóságunkat, és tudta, hogy a keresztség, az új életben való részesedés után is tudunk hálátlanok lenni, bűnt elkövetni. Ezért alapította a bűnbocsánat szentségét, a gyónást. II.János-Pál pápa szerint: «Egész történelme folyamán és megszakítatlan gyakorlatában az Egyház, a „kiengesztelődés szolgálatát" (vö.: 2Kor 5,18), a keresztség és a bűnbocsánat szentségei által végzi, megfelelően a Jézustól kapott megbízásnak, mint a papi szolgálat lényeges részét.» (i.m. 4. lap) Most nézzük röviden e szentség történetét az Egyházban. Az Úr Jézus korában a zsidó közösségekben, - és Jeruzsálem pusztulása után a diaspórában is - létezett már egyfajta bűnbánati fegyelem. Ismerték nemcsak a végső, teljes kiközösítést a liturgikus közösségből, - ami a régi halálbüntetést váltotta fel, - hanem az időleges, inkább javító célt szolgáló kiközösítést is. Ennek során a vétkes egy-egy héttől három hónapig terjedő időszakban úgy élt, mint akit súlyos gyász ért. Böjtölt, nem vehetett részt bizonyos nyilvános, főleg istentiszteleti közös összejöveteleken, a többiek kerülték társaságát. Ezt a kiközösítést rendszerint a helyi közösség vezetője szabta ki, és sok helyütt liturgikus formában történt. A büntetési idő letelte után, ugyancsak a zsinagóga feje „oldotta fel" a kiközösítést, és fogadta vissza a bűnöst a hívő közösségbe. Az ősegyház helyi közösségei ugyanezt a gyakorlatot folytatták. A legnagyobb különbség abban állt, hogy a keresztény egyházakban az eljárás végeztével, mikor a püspök „feloldotta" a bűnöst, - többnyire kézrátétellel és imával - akkor hittel vallották, hogy bűne „az égben is" meg van bocsátva. És mivel az Egyház kegyelmi közösség, akit az Egyház visszafogadott, az a belső megújulást a bűnök bocsánatát is elnyerte. A nép tudta, hogy csak „Isten bocsáthatja meg a bűnöket" (Mt 9,1-7), de Krisztus, az Emberfia ezt a hatalmat átadta apostolainak, és a „megkötés" és „feloldás" hatalma nemcsak a külső szertartásra vonatkozott, hanem a belső valóságban, Isten színe előtt, „a mennyben" is érvényes volt (Mt 15-18). Egy szíriai püspök kb. 230 körül írt könyvet a püspökök használatára, és ebben foglalta össze a legfontosabb lelkipásztori, egyházfegyelmi, liturgikus ismereteket. A könyv címe: „A tizenkét apostolnak és Üdvözítőnk szent tanítványainak tanítása", amiben nem akar újat mondani, hanem összefoglalni akarja az Egyház ősi hagyományait. („Didascalia et Constitutiones Apostolorum.") Arról is szól, hogyan lehet a bűnös újból az Egyház élő tagja?
Első lépés a bűnös kivetése. A püspök megkorholja a bűnöst, kivezeti a gyülekezetből, a közösség ítéletet mond felette, de mindjárt el is kezd imádkozni érte. A második lépésben a bűnös már elhatározza, hogy megtér, megjavul, a püspök a közösségbe bevezeti, és bűnbánati időt szab ki neki (egy hét és hét hét között!) Ez alatt böjtöl, imában tölti az idejét, a püspök pedig intelmeivel segíti őt. Minden bűnre van bocsánat. De a püspök nemcsak imádkozik érte, buzdítja őt, hanem hatalommal is közbelép érdekében. A püspök - írja - Isten helyén ül (Did II. 18). Krisztust képviseli (Did II. 20). E rendkívüli méltóság alapja Krisztus szava, aki arra küldi a püspököket, hogy megkötözzenek és feloldozzanak, megbocsássanak és megtartsanak (Mt 18,18; Jn 20, 23). A harmadik részben a püspök Istentől eredő hatalma (exuszia) jelenik meg. Mikor a bűnös megérett a bocsánatra, a püspök újból részesévé teszi őt az „imádságnak", az Eukarisztia ünneplésének. Ezt egy síkra állítja azzal a változással, amellyel vízből és Szentlélekből újjászületik az ember a keresztségben. «Ahogy a pogány embert megkereszteled, és azután befogadod a gyülekezetbe, - írja - úgy tedd fel kezedet erre, míg mindenki imádkozik érte, és azután vezesd be a közösségbe, és tedd részévé az Egyháznak. A keresztséget a kézrátétel helyettesíti: ugyanis akár a kézfeltevés által, akár a keresztség által, a Szentlélekben való részesedést nyerik el.» (Did II. 41) (Mindezekről lásd: Alszeghy Zoltán: A gyónás 270-273. l. In: „Teológiai vázlatok. V. Sz.I.T. Bp. 1983). Később a bűnbocsánat szentségének ez a módja, melyet „kánoni penitenciának" hívnak, a kereszténység elterjedésével, majd államvallássá válásával egyre szigorúbbá vált, csak egyszer lehetett benne részt venni, és ez a rigorizmus, - amivel bizonyára az erkölcsi lazaságot szerették volna megszüntetni - azt eredményezte, hogy vagy csak idős korban, vagy a halálos ágyon keresztelkedtek meg sokan, vagy a bűnbocsánat szentsége vált praktikusan a haldoklók szentségévé. Közben az Egyház tagjainak jelentős része ki volt zárva a kegyelmi életből, az Eukarisztiában való részesedésből. Ezért aztán futótűzként terjedt az ír szerzetesek által gyakorolt új formája a penitenciának, amit 589-ben a spanyol és gall püspökök a Toledói Zsinat-on még felháborodva utasítottak el, de amit már a 644-656-ös években, a Klodvig királyságában, Chalon-sur-Saônē-ban, a Szent Vince templomban összegyűlt püspökök egységesen dicsértek és ajánlottak. (Lásd: Cyrille Vogel: «Le pécheur et la pénitence au moyen âge.» Les Édition du Cerf, Paris-VIIe, 1969, 15. lap) Ezt az jelentette, hogy bármelyik pap végezhette a szentség kiszolgáltatását, - ami addig a püspöknek volt fenntartva - nem volt nyilvános, és többször is lehetett élni vele. A pap meghallgatta a bűnöst, aki elsorolta bűneit, majd a pap kirótta a penitenciát. Ezt segítették az ún. „tarifás könyvek", ahol fel volt sorolva, hogy a kánoni penitencia helyett, milyen bűnért, milyen penitenciát kellett végezni. S ha a bűnös elvégezte a penitenciát, újból megkereste a papot, aki megadta a „feloldozást" és újra az Egyház élő tagja lehetett. A bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának ezt a módját nevezzük „tarifás penitenciának". Később, mivel a bűnösnek nem volt könnyű a penitencia letelte után újból találkozni a őt meghallgató pappal, a következő fejlődési fok az volt, hogy a bűnbevallás után azonnal megadták a feloldozást, míg a penitenciát utána végezhették el a bűnösök. Vagyis a szentség kiszolgáltatásának módja változott a történelem során, ez az egyházra van bízva, míg lényegének ugyanannak kell maradnia, ahogy a Trentói Zsinat mondta: „Salva eoram substantia." II. János-Pál pápa szerint: «A bűnbocsánat szentségének ünneplése a századok folyamán különféle formákban bontakozott ki, de mindig megőrizte ugyanazt az alapvető struktúrát, ami szükségszerűen magába foglalja a szolgálattévő közbenjárását, aki a püspök vagy a pap, aki megítél és feloldoz, ápol és gyógyít Krisztus nevében, - és a bűnbánó aktusait: a bánatot, a bűnbevallást és az elégtételt.» (I.m. 4-5 lap). ● Az első tehát a bánat. Már bűnös voltunk elismerése is nagy kegyelem. Ez az első lépés. A bánat több ennél: a bánatban már szívből sajnáljuk, fájlaljuk, hogy megbántottuk Istent, Jézus Krisztust, elutasítottuk szeretetét. Gondoljunk csak Péterre a főpap udvarában, ahogy Szent Máté leírja: «Azon nyomban megszólalt a kakas. Péternek eszébe jutott Jézus szava: „Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz." Kiment és keserves sírásra fakadt.» (Mt 26,74-75) Természetesen nem a sírás a lényeg, hanem az, amit az is kifejez: a valódi, szívbéli sajnálat. És ha ez igaz, valódi, abból fakad az erő fogadás: a megváltozás ígérete. A bánat annyira fontos része a szentgyónásnak, vagy bánat nélkül nincs bűnbocsánat. ● A másik lényeges elem: a bűnök bevallása, a gyónás. A súlyos vagy halálos bűnök esetében ez nélkülözhetetlen, de lehet és ajánlatos a bocsánatos bűnöket is meggyónni. Jézus Krisztus mindegyikünket nevünkön szólít, mindegyikünkkel személyes kapcsolatba lép a kegyelemmel, a gyónás a legszemélyesebb aktusunk, amit senki más nem végezhet el helyettünk. II.János-Pál pápa írja a „Misericordia Dei" kezdetű apostoli levelében (2002), hogy «A Trentói Zsinat kijelentette, hogy „isteni jogon szükséges, hogy meggyónjuk minden egyes halálos bűnünket." Mivel a súlyos bűnök megvallása isteni alapítása folytán alkotó része a szentségnek, nincs semmilyen módon a lelkipásztorok szabad döntésére bízva.» (i.m. 6-7 lap), ti. hogy megkívánják-e vagy sem. Ugyancsak ő írja e dokumentumban: «Az egyéni és teljes gyónás a feloldozással alkotja az egyetlen rendes módját, ami által egy hívő, aki tudatában van súlyos bűnének, kiengesztelődhet Istennel és az Egyházzal.» (i.m. 9. l.) Ez alól egyedül a halálveszély vagy súlyos szükség adhat felmentést, amit a Szentszék jóváhagyásával a püspöki karok által meghatározott esetekben lehet csak alkalmazni: Magyarországon erre a Püspöki Kar nem adott felhatalmazást. Egy kivétel van: kórházban, ahol nem lehet úgy gyóntatni, hogy a többi beteg ne hallja, akkor elég az általános bánat. Ez azt jelenti, hogy az ún. „általános feloldozás" egyéni gyónás nélkül mindig visszaélés a szentséggel, ami a pap számára bűn, a hívek számára pedig érvénytelen. Mivel a bűnök bevallása nem a pap személyének szól, hanem általa magának Krisztusnak, ezért a gyóntató kötelezve van a gyónási titok megőrzésére, ennek a történelem folyamán vértanúi is voltak. ● A harmadik fontos része a gyónásnak: az elégtétel vállalása - majd elvégzése. Erről a KEK ezt írja: «...legyen kapcsolatban a bűnbánattartó személyes helyzetével, és mozdítsa elő annak lelki javát. (...) Az elégtétel lehet imádság, valami felajánlása a szeretetszolgálat céljára, a felebarát szolgálata, önmegtagadás, a kereszt türelmes elfogadása, melyeket mindannyiunknak viselni kell. Az ilyen elégtételek segítenek bennünket, hogy hasonlatossá váljunk Krisztushoz, aki egyedül és egyszer s mindenkorra kiengesztelte bűneinket.» (1460. p.) Az elégtétel vállalása és elvégzése abban is segít minket, hogy emberi módon segít kifejezni a bánat-erős fogadás komoly szándékát. A feloldozás pedig a megszentelő kegyelem által eltörli bűneinket, és újra Isten gyermekévé és az Egyház élő tagjává tesz. Egyik hittanosunk felsős korában kezdett csak hittanra-templomba járni, és csak két év után engedtem, hogy elsőáldozó-gyónó legyen. Ő mondta nekem: „ha kisebb bűnt követek el, elvonulok otthon a szobámba és csendesen megbánom azt. Ha komolyabb dologban vétek, akkor már bemegyek a templomba, és ott kérek bocsánatot. De jó volna már, ha én is gyónhatnék..." És hányan és hányan tanúsíthatnák, akik egy jó szentgyónás után megtapasztalták, hogy milyen csodálatosan jó dolog: Istentől megbocsátottnak lenni. Ezt a nagy ajándékot Szent Pál szavaival így foglalhatnánk össze: «..elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten hívott meg Krisztusban.» (Fil 3,13-14).