A könyvben megszólal a Semmelweis Napon éltműdíjjal kitüntetett dr. Tompos Tamás is, ezt az a beszélgetést közöljük most le. Az orvosoktól, nővérektől a szerzők előzetesen azt kérték, meséljék el életük betegtörténetét:

Pár éve egy kismama szörnyű fejfájás és láz miatt ment be a szülészetre, ahonnan agyhártyagyulladással azonnal vitték is a fertőzőosztályra. Ilyenkor fülészeti vizsgálatra is szükség van, és egyik kollégám ment konzíliumba, látta az elődomborodó dobhártyát, a feszülő dobüregi váladékot. A hölgy bevallotta, hogy a férjével összevesztek és a férfi falhoz verte a fejét. Víz folyt a füléből, sejtette szegény, hogy ez agyvíz lehet, mert egy évvel korábban hasonlót művelt vele a férje. A folyás az első esetben magától elállt, ő pedig akkor még nem szólt senkinek, nehogy a férfi bajba kerüljön. Agyhártyagyulladás esetén gondolni kell arra, hogy középfülgyulladás terjedt az agyhártyákra és a központi idegrendszerre, csakhogy itt volt ez a bántalmazás, és felmerült, hogy onnan eredhet minden. Gyanakodtunk, hogy esetleg koponyaalapi törésen keresztül jutott be a fertőzés, de amikor megoperáltuk, törésnek és klasszikus csecsnyúlvány-gennyedésnek nyoma sem volt. Csak a belső fül CT oldhatta volna meg a rejtélyt, de a röntgenszakma elvei szerint terhes nőnél ezt nem lehet elvégezni, ő pedig a tizenötödik hétben járt. Szegény januártól márciusig kínlódott. Hol kigyógyult az agyhártyagyulladásból, hol visszaesett. A másfél hónap nagy részében nem volt eszméleténél, epilepsziaszerű görcsök kínozták. A sok idegi és testi megpróbáltatás miatt végül sajnos elvetélt. Így viszont meg tudtuk csinálni a CT-t. Kiderült, hogy belsőfül-fejlődési rendellenessége van, és az egyik fülében a csiga helyén csak egy tág cisztaszerű üreg alakult ki, ami amellett, hogy az eredeti funkcióját nem tudta ellátni, még rendellenes összeköttetést is jelentett az agyfolyadék számára, vagyis az üregen keresztül az agyvíz ki tudott lépni. Erre a rossz fülére egyébként soha életében nem is hallott, de nem tudta, hogy miért. Amikor pedig a férje bántotta, annyi történt, hogy az egyik hallócsont – a kengyel – kiugrott a helyéről, mellette csorgott ki az agyvíz és utat nyitott a befertőződésnek.Amikor ezzel végre tisztában voltunk, célirányosan avat-
kozhattunk közbe, eltávolítottam a kificamodott kengyelt, egy szabad izomlebennyel lezártam az ovális ablakot és a hölgy három nap múlva eszméletére tért, a láza megszűnt, kilenc nap múlva pedig hazamehetett. Az idegrendszerét a sok gyulladás kegyetlenül megtépázta, és egyéb funk-
ciókárosodás mellett megsüketült az addig egyedül jól halló fülére is. Idővel szerencsére fel-
épült és ma már nem látszik rajta, hogy volt idő, amikor csak bottal tudott járni. A hepiendet az jelentette, hogy a korábbi jó fülébe be lehetett ültetni egy cochleáris implantátumot a budapesti fül-orr-gégészeti klinikán. A gépi hallás ugyan nem ér fel az igazival, de mégiscsak hall.

– Ilyen láncreakcióra a férj aligha számított. Mi lett a házassággal?
– Úgy tudom, elváltak, a hölgy családja a sarkára állt, amikor a lányuk élet-halál közt lebe-
gett. Hozzáteszem, hogy a pályám során ez nem az első bántalmazás volt, ami miatt meg kellett egy hölgy fülét operálnom. A kilencvenes évek elején egy huszonegy-két éves lány kapott valakitől egy akkora pofont, hogy beszakadt a dobhártyája. Ez volt Győrben az első fül-mikrosebészeti operáció, ma rutinműtétnek számít, de akkor büszkén fogalmaztam meg ezt a mottómat, hogy a jó kapusnak szerencséje van, de szerencséje csak a jó kapusnak van.

– Miért volt szerencséje?
– Mert nagyon jókor voltam ezen az osztályon tele ambíciókkal és munkabírással. Megtehettem azt a lépést, amivel egy máig tartó műtéti sorozat indult. Minden adott volt hozzá, kaptunk két operációs mikroszkópot is, összesen hétmillió forintba került, nagy pénz volt 1992-ben. Ezekkel a beavatkozásokkal ért véget a klasszikus fülsebészet ideje, amit az én elődeim – akiktől nagyon sokat tanultam – magas szinten végeztek. Kiváló szakorvosok voltak – mint Hochenburger Emil vagy Czigány Jenő, az ő idejükben a most száz éve létező győri fül-orr-gégészet egy jó, közepes szintű osztálynak számított. Mára viszont egy klinikai szintű osztály lett belőle, sőt, szerintem van, amit jobban csinálunk az egyetemi klinikáknál. Ez a folyamat majdnem harminc éve indult, amikor a rendkívül energikus szakorvos, Zemplén Béla Győrbe került és vele óriási távlatok nyíltak, én is örömmel vetettem bele magam. Pécsre és Budapestre jártam, hogy az akkori két legnagyobb professzortól – Bauer Miklóstól és Z. Szabó Lászlótól – tanuljam meg a modern műtéteket.

– Az önök osztályáról mindenkinek van gyerekkori emléke. A fül-, orr- és mandulaműtétek elég fájdalmasak voltak, ön átélte betegként valamelyiket?
– Igen, a mandulámat tizenhat éves koromban kivették helyi érzéstelenítés mellett, voltak meglepő pillanatok, de kibírhatat-
lannak nem éreztem. Már orvos voltam, amikor a „kardnyelés” érzéséből is kijutott: Hochenburger főorvos egy halszálkát vett ki a nyelőcsövemből. Ez sem volt annyira rossz, neki nagyon ügyes keze volt. A harmadik élményem, hogy a gégémből polipot operáltak ki, amit egy baleset következtében szereztem, de ezt sem nagy fájdalomként éltem meg, inkább le kellett győzni a kellemetlen hányingeres reflexeket.

– Orvosként merített ezekből az érzésekből?
– Azt hiszem, igen. Igyekszem a lehető legkisebb fájdalmat okozni. Korábban a mikrosebészeti műtéteket nem tudtuk altatásban végezni, mert nem volt rá kapacitás. Ma hetente háromszor kapunk altatást, heti három fülműtétet elő is jegyzünk. Az első években ezek helyi érzéstelenítéssel valóban hosszúak és fájdalmasak voltak. Egyszer operáltam egy tizennégy éves fiút, aki sok évvel később informatikusként hálózatot telepített nálam. Azt mondta: „Doktor úr, az a műtét borzasztó rossz volt.” Javasolta, hogy ezt így többé ne csináljuk. A beszélgetésünk hatására az elmúlt húsz évben valóban nem végeztük ezt az eljárást altatás nélkül. A kamaszkori mandulaműtétem idején borzalmasnak tűnt a tamponnal kitömött orrok képe, ezt is megszívleltem, és soha nem tamponálom ki az orrot olyan feszesre, ha nincs orrvérzés.

– Régen a daganatok egyik legrettegettebbje volt a gége- és garatrák. Ma mennyivel jobbak az esélyei egy betegnek?
– Össze sem lehet hasonlítani. A pályám első tizenöt évében ezeket a betegeket nem tudtuk gyógyítani. Ha fulladtak, úgy kezeltük őket, ahogy tudtuk, főként légcsőmetszéssel, de a daganat tovább nőtt, kifekélyesedett. A szétesést rettenetes volt megélni a betegnek és a környezetének, de ma már ilyen állapotba az a kevés beteg sem kerül, akit végül nem tudunk megmenteni. A betegek több mint hetven százalékát tisztán a műtéttel meg-
gyógyítjuk, ehhez jó húsz százalékot hozzátesz kezelésével az onkológia. Elsősorban azokat veszítjük el, akik sajnos nagyon elkéstek, a daganat már élet-
fontosságú szervekre is átterjedt. A daganatok egyébként ezen a testtájékon épp olyan sokfélék, mint amilyen változatosak a szövetek mellkastól fölfelé. És nekünk, akiknek a fej-nyak sebé-
szet a hivatásunk, mindig szem előtt kell tartani, hogy amíg egy emlő-, prosztatadaganat elfedhető, addig ezen a testtájékon semmit sem lehet eltakarni.