A Kislföld nekrológja:

"Olyan rég láttuk egymást Dönci, s hiába jutottak el már évek óta hozzánk a szomorú hírek, nem gondoltam, hogy meg fogsz halni. Beszéltük, hogy a gyenge testben tovább cirkuláló döbbenetes erő miatt túlélsz majd mindannyiunkat, akik a szárnyaid alatt nőttünk fel, s tudtuk azt is, hogy ettől téged kell megóvnia az égnek, nem minket, fiatalabbakat. Mert téged mindig a kapcsolatok éltettek, lelkedet a jó szó, a győriekhez fűződő tízezernyi szál tartotta egyben.

A kedvességet úgy adtad, hogy nem kellett tenni érte, s a bocsánatot úgy, hogy bocsánatot sem kért az ember.

Igaz volt, de felszínes, amiből élete felén már győri „Szüködön" legendák születtek, Villányi-regény „Ödivel" a címében, de aztán százak és százak voltak vele a hetvenedik születésnapján, mert a jellegzetes archoz és beszédhez fűződő anekdotáknál fontosabb volt a szeretet, amit ő mindenkinek adott, s amit vissza is kapott végül.

A történetek munkakedvéről, szavajárásairól, gyermekien tiszta közvetlenségéről szóltak, a legtöbb szembejövőnek „csókolommal" vagy „sziával" köszönt, megszokásból, mert már úgyis biztosan találkoztak. S tényleg találkozott is mindenkivel, és mindenki megjegyezte őt. Dönci mégsem tudta magáról, hogy legenda, s amikor mondtam neki, nem érdekelte.

Elsősorban, és másodsorban is fotós volt, akiről mindenki tudta, hogy a tárgy nem hagyja nyugodni, hosszú időn át rendezi a modelljét, de a felszín alatt ez a maximalizmus is több volt: a legszebbet akarta kihozni mindenből.

Már Örökös Tagunk volt és 2011-től Győr Pro Urba díjasa, amikor számtalan kiállításon találkozhattak vele, de kevesen tudták, hogy mindig háromszor járja be a helyszínt. Először végifotózta egy nappal korábban az előkészítést, aztán a megnyitót, s végül a tárlatot, ember nélkül. A városba tizenegy órakor ment be, mert akkor a legegyenletesebbek a fények, de visszatért délután is, szerelmese volt a folyópartoknak, Győr tornyainak, ajtóinak.

Hetvennégytől kezdve dolgozott a Kisalföldnél, előtte négy évig az MTI fotósa volt, imádta a portrét, nyughatatlanul keresve a jellemző mozdulatot és arcot. Ahogy idősödött, érdekelni kezdték a fák, Likócson, s Bali szigetén, rég halott fák, akikben – így mondta egyszer – a szobrot látja, s olyanok mintha halálukban is élnének.

A szépséget dobozba zárta, újra kivette, és megint visszarakta, becsvágy egyáltalán nem szorult belé. Nem érdekelte, hogy tisztelik-e, de ha azt látta, hogy nem szeretik, szomorú lett. Egyetlen egy percre, s aztán vitte tovább a süvítő erő.

És végül elméje titokzatos szobáinak egyikében, kedden délután körbeállták mind azok, akik szerették, akiket fotózni tanított, akikkel néhány éve még hatalmasakat beszélgetett, és ott ültünk újra mindannyian, mint régen, s megköszöntük neki, hogy volt."

Laczó Balázs

Isten Önnel Dönci Bácsi!

Szerkesztette: Csobay Dániel

Fotó: kisalfold.hu - Béres Márton