A Gézagyerek című dráma hőse egy falusi kőfejtőben dolgozó autista srác, akinek egész nap nincs más dolga, mint figyelni. Várja, hogy beavatkozhasson, megnyomhassa a piros gombot, mellyel leállítaná a gépsort- de nincs hiba, nem jön a hiba. Mit lehet ilyenkor tenni? Talán maga csináljon? Kemény kérdés ez.

Az előadás egyik főszereplője Pásztor Erzsi Jászai-díjas, Érdemes művész, aki első alkalommal játszik a győri színpadon, így vall szerepéről:

- Amikor elolvastam, sírva hívtam fel Forgács Pétert, hogy milyen csodálatos ez a darab. Az érzés, csak fokozódott, mert még most is, a próbák alatt olyan hatással van rám, hogy sírok. Egyszerűen szívszorítóan győnyörűnek találom. Megmozgatja az érzelmeket, kapcsolatokat, emberi viszonyokat, azokat az egyének közötti kölcsönhatásokat feszegeti amik megőrzésére nagy szükségünk lenne. Szeretem a darab humorát, mert az is van, nem is kevés. A színészi játékomban benne van az, amikor a nevetést látom az embereken, ugyanakkor valami mégis megrándul legbelül. Nevetünk, de valahogy megcsavarja a bensőnket. Arra a Pécsi Sándor-féle kacagásra gondolok amikor kiesünk a székből úgy nevetünk, de a sírás is ott rejtőzik mögötte. Olyan nagyon igazinak találom, és ez a dráma ilyen. Remélem ezt az érzést, a játékunk vissza tudja majd adni a nézőknek, és akkor elérte a célját.

A nagyszínpadi megjelenítésről és a darabválasztásról a rendező, Forgács Péter beszélt:

- Általában a kortárs darabokat kis stúdiókban játsszák, és én igazából nem tudom, hogy mi az oka. Talán mert egy ilyen darabot valóságos helyszínnek tűnő díszletben sokkal nehezebb színpadra állítani, mint két székkel, egy seprűvel és egy létrával. Azokat az előadásokat nem szeretem amiért engem meg is kövezhetnek. A Gézagyerek kapcsán azt találom nagyon izgalmasnak, hogy a közönségnek ugyanazt a valóságot mutatom, mint amit Háy János elképzelt. Azok az írók, akiknek a műveit eddig bemutattuk, és látták a rendezéseimet, mind azt mondták, hogy végre amit leírtak, az látható, és az elevenedik meg a színen. Reményeim szerint a mostani bemutató más lesz, mint az eddig látott előadások, többek között attól is, hogy nem egyszerű a színpadra varázsolni egy futószalagot, vagy épp egy buszt. Mégis meg kell mondanom, azért vállalkoztam a nagyszínházi előadásra, mert a színpad adottságai is segítenek minket a díszlet tökéletes megjelenítéséhez. Költségeiben és technikailag nehéz, de látványban sokat lendít az előadáson. Igyekszem a rendezésben arra törekedni, hogy a vizuális világ mellett megmaradjon a mű eredeti üzenete. Az egyik főszerepre, Rózsika néni megformálására Pásztor Erzsi színművésznőt kértem fel. Tisztelem, és nagyra becsülöm őt, véleményem szerint a magyar színésznők között a legtágabb művészi kelléktárral rendelkezik. Elképesztően jó humora és nagy drámaisága van. Posonyi Takács László, a Gézagyerek szerepével, nehéz feladatra vállalkozott. A Géza ugyanis, egy autista fiú. Laci, fél éve minden héten kétszer egy Győrhöz közeli otthonban tölti a délutánjait. Megismerte ezeknek az embereknek a mindennapjait, azt a furcsa és számunkra érithetetlen világot, amelyben élnek. A legfontosabbnak mégis azt tartom, ha a közönség érezné, hogy a színészi egyéniség és a játék varázsolja mássá, kivételessé az előadást.