Ezt az igényt megerősítette Orbán Viktor 2011. február 14-i napirend előtti felszólalásában is. A hamburgeradóra tett „konkrét” javaslattal azonban a Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület, illetve elnöke, Dr. Csiba Gábor állt a nyilvánosság elé.1 A kiszivárgott információk szerint a kormány valóban hitelt adott a kezdeményezésnek, amely az IDEA álláspontja szerint a társadalom alsóbb rétegeire hárítaná, illetve velük fizettetné meg az állam bevételnövekedését, vagyis alapvetően szegényellenes.

A javaslat szerint csomagolási egységenként 10 forint hamburgeradót vetnének ki azokra az egészségtelennek ítélt élelmiszerekre, amelyeknek túlzottan nagy a zsír-, só- vagy cukortartalmuk. Márpedig ebbe a csoportba nemcsak a kóla és a hamburger tartoznak, hanem például a só és a margarin is, továbbá bizonyíthatóan egészségkárosító hatása van a fehér kenyérnek is. A fent említett „egészségtelen” élelmiszereket a közgazdaságtan általában úgynevezett inferior javaknak tekinti, vagyis ha a fogyasztók jövedelme nő, ezen javak iránti keresletük csökken. Ezek rossz minőségű és olcsó élelmiszerek, amelyekből a legtöbbet az alacsony jövedelmű családok fogyasztanak.

A jövedelem emelkedésével párhuzamosan az olcsó javak iránti kereslet csökken, a magasabb jövedelemmel rendelkező társadalmi csoportokban a jobb minőségű és drágább élelmiszerek veszik át helyüket a fogyasztói kosárban. A hamburgeradó tehát e termékek árát emeli meg, amelynek köszönhetően azok relatíve drágulnak a jobb minőségű élelmiszerekhez képest. Amennyiben a jövedelmi korlátok lehetővé teszik, a drágulás elvileg növelheti más helyettesítő termékek fogyasztását az egészségtelen élelmiszerek rovására.

Az alacsony jövedelmű társadalmi csoportoknál és alacsony árszintű termékeknél azonban egy ezzel ellentétes folyamat is megvalósulhat: az olcsó élelmiszerek árának emelkedésével ugyanis az azok iránti relatív kereslet is nő. E társadalmi rétegek élelmiszer-fogyasztásának jelentős részét az alapvető élelmiszerek jelentik, és ha ezek ára emelkedne a hamburgeradó miatt, akkor más (egészségesebb és drágább) termékekre a korábbinál kevesebb pénzük maradna. Minél alacsonyabb jövedelemből él egy család, annál valószínűbb, hogy az alapvető élelmiszerek drágulása miatt relatíve nő, de legalábbis nem csökken a belőlük elfogyasztott mennyiség. A hamburgeradó fő célja tehát – hogy az elfogyasztott mennyiség csökkenjen az adó miatt – kis valószínűséggel fog megvalósulni. Az olcsó és alapvető élelmiszerek adója a szegényebb rétegeket terhelő adó lesz. Az élelmiszeripar pedig azért is tudja majd rájuk hárítani az adóterhet, mert az alacsony jövedelmű társadalmi rétegek számára az egészségtelen élelmiszereknek nincs valódi alternatívája, nem tudják azok fogyasztását más termékekkel kiváltani.

Érdemes egy pillantást vetni az intézkedés másik deklarált céljára, az egészséges életmód ösztönzésére. Az ötlet háttérében azon megfontolás állhat, hogy a társadalom változtat egészségtelen életmódján, amennyiben annak „ára” emelkedik. A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Az Egészséggazdasági Monitor kimutatásai2 szerint a közepes és magas jövedelmű társadalmi rétegek alapvetően tudatos fogyasztók, szemléletmódjuk része a prevenció is: sportolnak és egészségesen étkeznek. Az olcsó és egészségkárosító élelmiszerek a fentiek alapján az alsó jövedelmi rétegek „privilégiumai”, ezt pedig egy új adónem sem fogja megváltoztatni. Kizárólag egy hatékony népegészségügyi program érhet el olyan változást, amelyet a kormányzat tévesen a hamburgeradó bevezetésének tulajdonít.

Ádány Róza, a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Népegészségügyi Karának dékánja szerint3 népegészségügy Magyarországon legfeljebb a retorika szintjén működik. Az Európai Unió tagállamaiban hosszútávú (nem egy kormányzati ciklusra vonatkozó) programokkal szorítják vissza az egészségtelen táplálkozás leggyakoribb következményeit, a szív- és érrendszeri megbetegedéseket.

A hamburgeradó másik potenciálisan negatív érintettje, az élelmiszeripar reakciói természetesen nagyobb médiavisszhangot kaptak mint az intézkedés szegényellenessége. A javaslat szerint csomagolási egységenként vetnék ki az adót, a gyártók azonban megtehetik, hogy nagyobb kiszerelésben árusítják termékeiket, így csökkentve az adófizetés mértékét. Ebben az esetben a fogyasztó elvben jobban jár – hisz nagyobb mennyiség után kell a csomagolásonkénti fix összeget megfizetnie –, a jövedelmi és likviditási korlátok miatt azonban egyáltalán nem biztos, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok képesek lesznek a nagyobb kiszerelés megvásárlására, különösen az adó nélkül is egyre magasabb élelmiszerárak fényében. A kereslet például azáltal csökkenhet, hogy nem a bolti kiskereskedelemből, hanem más úton szerzik be a termékeket, így az élelmiszeripart is kár érheti.

Forrás: OrientPress Hírügynökség