Ahogy Camus írja: "Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság". Valóban, a halál, de méginkább az élet, a lét elutasítása számunkra, élők számára teljességgel érthetetlen. Hiszen hogy lehetséges az, hogy akit szerettünk, akik társunk volt a mindennapokban, aki reményt adott az újrakezdéshez, akivel egy szebb jövőt terveztünk, ma már nincs többé? Hogy történhetett, hogy egy alig 38 éves férfi - bármi volt is a baj - segítségkérés helyett inkább eldobta magától életét? Mi járhatott a fejében Daróczi Dávidnak, amikor úgy döntött, szerettei helyett a halált választja? - kérdezzük szüntelen.

Aztán arra gondolunk, vajon mit érezhet az itt maradt kedves, Claudia, aki egy szempillantás alatt veszítette el az újra megtalált boldogságot? Mi mindenen megy keresztül egy nő, akinek a szerelme önkezével vet véget az életének? Vajon sejtette, mire készül a párja? Biztosan nem.

Vajon magánéleti vagy egyéb okok állnak Daróczi öngyilkosságának a hátterében? Nem tudni. Most minden bizonnyal Claudia fejében is a miértek zakatolnak, s ahogy mi, úgy ő sem kap rájuk válaszokat. És vajon ha sejtené, ha megértené, miért dobta el magától az életét kedvese, az enyhítené fájdalmát? Egyáltalán: hogy lehet elfogadni a megváltoztathatatlant, és beletörődni abba, hogy ez az elválás ezúttal örök és visszafordíthatatlan?

Vajon milyen lehetett az utolsó együtt töltött órájuk? Boldogok voltak? Esetleg összeszólalkoztak egy apróságon? A szakítást fontolgatták, vagy épp ellenkezőleg, a közös életüket tervezték? Milyen utolsó emléket őriz a szívében Claudia arról a férfiról, aki mellett megtalálta a régen elveszített boldogságot? Claudia most némán gyászol. Kibír. Tartja magát. Hiszen nem csupán egy gyászoló nő áll előttünk, hanem egy édesanya is, akinek a gyász óráiban, napjaiban és hónapjaiban is gyermeke, Panka mellett kell lennie, gondoskodni róla. Talán épp a kislánya az, akinek mosolygós arcocskája egy-egy pillanatra feledteti vele mély bánatát.

Mit is kívánhatnánk a gyászolóknak? Mivel is vigasztalhatnánk őket? Mert nem igaz a mondás, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Ám ahogy majd telnek a hetek, hónapok, az emlékek is más megvilágításba kerülnek. Ami most éles fájdalom, az keserédes nosztalgiává válik. Akit szerettünk, az emlékezés által újra visszaköltözik hétköznapjainkba, és előbb-utóbb könnyek nélkül is tudunk beszélni róla, és örülünk, hogy valaha Ő volt nekünk: a gyermekünk, a szerelmünk, a barátunk és a kollégánk.

Ezúton is szeretnénk őszinte részvétünket kifejezni Daróczi Dávid családjának és Liptai Claudiának!