„Kötelességemnek tartom, hogy meditációval, imával, odaszentelt gondolkodással kezdjem és éljem napjaimat” – vallja Váray László, ütőhangszeres művész, tanár, zeneszerző és zenekutató, a Széchenyi Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézet nyugalmazott ütőtanára, tanszékvezetője, a Győri Ütőegyüttes alapítója, akinek 6 évet ölelt fel indiai népzene- kutató munkája, de ennek feldolgozása még ma is tart.
A Waldorf – módszer epochális tanítás szerint zajló, reggeli két órában tartott interaktív előadást a győri ütőtanár, aki pont az ezredfordulón, 18 évvel ezelőtt is járt az ázsiai országban kutatásokat végezni. Most minden ott szerzett tapasztalatát, élményeit a magyar népzenén és a díszítőművészetünkön keresztül mutatta be az általános iskolai gyerekeknek. „Isten gyermekei vagyunk Mindnyájan!” –mondja az Indiakutató.

Fontos küldetésének érzi és kutatásának fontos eleme, hogy „ a világ kulturális múltjának és jelenének egyharmada –indokultura- földrajzilag is Földünk egyharmad területét jelenti, tehát megkerülhetetlenül eddigi műveltségünk része. A magyarok Ázsiából valók. Műveltségünk része a Védák, az ázsiai Eposzok, a kelet bibliája = a Bhagavad Gítá /=a Magasztos Éneke/”

Arra a kérdésemre, hogy kutatásaiban milyen összefüggéseket végzett az indiai és a magyar zene között? – ezt válaszolta: „A magyar népzene ősi rétegének ereszkedő, quintváltó, pentaton jellege Indiában is népszerű volt a Gupta birodalom idejétől, i.e: 330- tól. ”

Az előadás során felsorakoztatott és megszólaltatott néhány indiai hangszert, hogy a gyerekek testközelből is megismerkedhessenek velük. Elárulta, hogy számára a legkülönlegesebb indiai hangszer, a tampura volt.

Beszélt az ottani szokásokról, a viseletüket be is mutatta, majd a tanulók fel is próbálhatták az indiai öltözetet. Képeket néztek vetítéssel, majd a zenetanár közös éneklésre buzdította a fiatalokat.

Írta: Csobay Dániel

Fotók: Csobay Dániel fotográfus