Miért nem beszél a magánéletéről? Rékasi Károly a Playboy-nagyinterjúban egy majdnem elvállalt olasz erotikus filmről is mesél.

Gondolt már arra, hogyan alakult volna a pályája, ha annak idején nem a Barátok köztöt vállalja el, hanem az olasz ajánlatot?
RÉKASI: Nem hiszem, hogy lett volna annak folytatása, mert mondjuk felfedeztek volna bennem egy ilyen típusú hőst.

Hogyan is történt pontosan, hogy megtalálták az olaszok egy erotikus filmszereppel?
RÉKASI: A főiskola elvégzése után minden nyáron forgattam valamilyen tévéjátékban, de ezek egyszer csak megszűntek. Nekem pedig hiányzott nyaranként a kamera. Ekkor jött a felkérés, olaszok kerestek kosztümös filmhez szereplőket. Elmentem a castingra, ahol megnéztek, beszélgettünk tolmácson keresztül, csinálni nagyon nem kellett semmit. Néhány nap múlva jött az ügynökségtől az értesítés, hogy nagyon tetszem az olaszoknak, kiválasztottak a szerepre. Csakhogy, mondták, valószínűleg nem tudok mindent, mert a film ugyan valóban kosztümös, egy hajón játszódik, és én a fiatalabbik hajóskapitányt játszanám, de ez egy erotikus film.

Eseményes pornó?
RÉKASI: Nem, határozottan nem. Erotikus film. Elsőre furán hangzott, másodikra megbarátkoztam a gondolattal. Mondom, ha ez jut, ez jut. Hazamentem és elmondtam a családnak, hogy megyünk Olaszországba, a tengerparton fogunk lakni, ti ott napközben pihentek a szállodában, én reggel elmegyek forgatni, utána meg megyek vissza hozzátok, és akkor tudunk még egy kicsit együtt tengerpartozni.

A felesége lelkes volt, gondolom.
RÉKASI: Nagyon határozottan lehülyézett.

Szakmai vagy magánéleti kifogásai voltak?
RÉKASI: Azt mondta, nem vagyok normális, ha azt gondolom, jó, ha ilyesmiben részt veszek, másrészt hogy ő a lányunkkal ott fog hozzá asszisztálni. Szerencsére pont ezzel egy időben kaptam értesítést arról, hogy itthon szereplőket válogatnak egy akkor induló napi sorozathoz.

Erősáramú szakközépben végzett, és egy ideig fogtechnikus akart lenni – csak azért, mert a barátnője is annak készült. Aztán amikor a lány kidobta, egy osztálytársa javasolta, jelentkezzen a Színművészetire. Az a típus, aki helyett mások döntenek?
RÉKASI: Nagyjából ennyire voltam határozott a jövőmet illetően, igen. Ma is úgy működöm a színházban, hogy belekerülök egy helyzetbe, kapok egy szerepet és ott igyekszem jól érezni magam. Már a középiskolát is édesanyám találta ki nekem, nem én.

Lövése sem volt, mit szeretne csinálni?
RÉKASI: Semmi. A szüleim Jászberényben fuvarozással foglalkoztak, lovaskocsival szállítottak tüzelőt és építőanyagot.

Romantikus elképzelései sem voltak arról, mi szeretne lenni?
RÉKASI: Gyerekkoromban nagyon szerettem indiánost játszani, miután láttam a jászberényi moziban Gojko Miticet, a szerb indiánt a keletnémet hegyekben. Otthon minden évben volt pulykánk, mindet Dezsőnek hívták és Dezsőnek minden évben meg kellett halnia. Viszont a pulykának gyönyörű faroktollai voltak, és én abból készítettem magamnak indián tolldíszt. Dezső farktollainak vége ugyanúgy fehér volt, mint a sastollnak, tomahawkom pedig a golyórágó tartójából lett, amit a húgom kidobott kiságyából kihúzott farács pálcájára erősítettem.

Amikor a színészet mint pálya később felmerült, nem mondták a szülei, hogy fiam, ne csináld, a színészet úri huncutság, nem nekünk való?
RÉKASI: Ők világéletükben azért drukkoltak, hogy én ne olyasmit csináljak, amit ők. Hogy nekem ne kétkezi munkából kelljen megélnem. És igyekeztek megteremteni mindent, hogy nekem könnyebb életem legyen.