- interjú Miklós Ádámmal, a Dolma lányai dokumentumfilm rendezőjével-

- Hogy van az, hogy egyszer csak felkerül a netre egy filmelőzetes, majd jön egy levél a szerkesztőségünkbe, hogy a győri Miklós Ádám filmet forgatott Nepálban? Semmit nem hallottunk rólad eddig, pedig kellett volna.

- Több éves munka előzte meg a kiutazást, a szervezés, az ötlet Skóciában született, ott töltöttem egyetemi éveimet. Tibet volt az eredeti tervünk, még arra is képesek lettünk volna, hogy úgy csempésszük be a technikát. De az a srác, akitől az ötlet jött, már élt kinn, a szerzetesek történeteit megjelentette könyvben, innen jött az elhatározás, hogy inkább a szerzetesnőkről kellene forgatni, hiszen kevés média megjelenést kaptak eddig, a Tibet-Kína konfliktust pedig már sokan feldolgozták előttünk.

A stáb: Nadezhda Buhova- pubicisztika /Bulgária/, Stefan Salow- gyártásvezető /Németország/, Alex Co- producer /Fülöp-szigetek/, Miklós Ádám- rendező/vágó/operatőr /Magyarország/, Katarzyna Bylow- antropológus Phd /Lengyelország/, Tenzin Dolma- tolmács /Tibeti- Indiában, Dharamshalaban nőtt fel/

Ádám a skóciai St. Andrews-ban tanult. Ide járt többek között a stáb néhány tagja, de Vilmos herceg és Kate Middleton is, Ádám filmezést és skót történelmet hallgatott. Tanulmányait ausztriai érettségivel alapozta meg, Győrben, csak egy évig járt a Krúdyba. Huszonöt éves magyarként elmondhatja, hogy több időt töltött nemzetközi közegben, mint hazaiban, talán ezért is nézett rám annyira furcsán, amikor a nemzetköziség megéléséről kérdeztem. De előbb vissza a filmhez, vissza a Dolma lányaihoz. Sok-sok szervezettől kaptak támogatást, tanulmányozták a buddhizmust, várja őket a Dalai Láma, tehát irány Nepál.

- Ha életérzést, élményt akar közvetíteni az ember, eszköznek sokszor a film sem elég. A mozgókép és a hang összességére esszenciát kell csepegtetni, hogy a néző érezze azt, amit ti éreztetek Nepálban.

- Az alapkoncepciónk is az volt, hogy mindenképpen a személyes elbeszélésekre fogunk koncentrálni. Nem akartunk elmenni a politika irányába, pedig nagyon könnyű lett volna átcsúszni erre a Tibet-Kína konfliktusra. De úgy éreztük, hogy nincs meg a tudásunk hozzá, nem tudnánk eléggé objektívek lenni, úgyhogy nem is próbálkoztunk. Nagyon szerencsések voltunk, mert annyira kedvesek, befogadóak és nyíltak voltak a szerzetesnők, amilyet azelőtt elképzelni sem tudtam. Most, hogy itt van az a rengeteg nyersanyag, csak arra tudok gondolni, hogy öt-hat filmet is elbírna az a sok emberi, mély beszélgetés, amit rögzítettünk.

- Akkor nem egyszerű feladat az utómunka.

- Nagyon nehéz. Figyelnünk kell arra is, hogy nehogy félre reprezentáljuk őket. Ez hatalmas felelősség. Azalatt a pár hét alatt bámulatos mélységekig nyíltak meg előttünk.

- Hogyan töltöttétek a szerzetesnők között a napjaitokat?

- Már a megérkezés is sokkoló volt, a repülőtéren leszállva a gépről azonnal érezni lehetett, hogy egy másik világba érkeztünk. Szinte ijesztő érzés volt kimenni az utcára. Ráadásul volt egy vad ötletünk. Arra gondoltunk, hogy mekkora élmény lenne filmes szempontból is, ha busszal érkeznénk meg. Azelőtt én sem jártam Indiában, csak filmeken láttam, azt gondoltam, hogy olyasmi lesz. Perceken belül kiderült, hogy amit addig normálisnak hittem, az ott nem az és fordítva is így volt. Azt mondta a lengyel csapattársunk, hogy Indiát vagy megszereted, vagy megutálod. De ha tetszik neked, akkor ha elmész innen, üresnek fognak tűnni majd az utcák. Hihetetlen, de tényleg így történt. Amikor megérkeztünk Londonba, olyan érzésem volt, mint ha egy halott városba érkeznék.

- Fokozta az élményeket, hogy lekéstétek a vonatotokat és három napig Delhiben ragadtatok?

- Naná, de az igazi élmény, már ha lehet így nevezni, a buszozás volt. Két napos volt a busz utunk Katmanduba. Nagyon megviselt. Olyan volt, mintha álom és ébrenlét között lebegnék. Az ébren töltött időszakok annyira valószínűtlenek voltak, hogy nehezen tudtam különbséget tenni. A busz tetején is forgattunk, az hatalmas élmény volt. Olyan alacsonyan vannak a vezetékek, hogy időnként vezényszóra hasaltak az utasok, nehogy valakinek levigye a fejét. Közben egy tíz év körüli gyerek szedte a jegyárát, kimászott a busz tetejére, ott egyensúlyozott, miközben egy százméteres szakadék mellett robogott a busz, és persze lógott a cigi a szájában.

- Akkor mire megérkeztetek a kolostorba, túl voltatok a beavatáson.

- Azt hittük. Szegény, puritán környezetre számítottunk, ehelyett egy kifejezetten jómódú kolostorba csöppentünk. A szerzetesnők sok adományt kapnak, van egy nagy terepjárójuk is, amivel a hegyről le tudnak menni a városba. Az is döbbenetes élmény volt. Képzelj el egy vadul vezető sofőrt a volán mögött, a szerzetesnők a platón kapaszkodnak, közben a rádióból üvölt Shakira legújabb száma és mindegyikük tombol. És ez csak egy apró meglepetés volt azok közül, amire nem számítottunk.

- Mi a film fő témája?

- A modernitás. Hogy mennyire illenek, vagy éppen nem illenek bele a 21. századi világképbe.

- Voltak katarzis szerű élményeitek?

- Engem személy szerint egy kislány nagyon megérintett. Nem gondoltam volna, hogy érzelmileg ennyire elkezdek majd kötődni ott valakihez. De azt látni, hogy ők ennyire talpraesettek, nagyon megható volt számomra. Volt egy jelenet, amikor azt forgattuk, hogy leborotváljuk a hajukat. Ezt egy hónapban egyszer csinálják én mindenképpen szerettem volna felvenni, de volt velünk egy antropológus lány is, akivel emiatt elvi vitába keveredtünk. Szerinte nekünk csak megfigyelőnek szabad lennünk, nem szabad beavatkoznunk, érzelmileg, morálisan nyomokat hagynunk. Szerinte nem biztos, hogy megengedhetjük magunknak, hogy egy ennyire intim pillanatot lefilmezzünk. A láma beleegyezett és a szerzetesnőknek sem volt ellenvetésük, ez a mi vitánk volt. Ragaszkodtam hozzá, annyira szimbolikusnak képzeltem el, ahogy an egy öt éves kislány fejét borotválják. Ezért a német társammal lementünk az udvarra, arra számítottunk, hogy lesz ott egy idősebb nő, aki a gyerekeket borotválja. De amit ott tapasztaltam, soha nem fogom elfelejteni. A gyerekek, akik egymást borotválják, a vér és ennek az egésznek a látványa nagyon nagy hatással volt rám.

- Ti is voltatok hatással rájuk?

- Ez érdekes. Volt egy interjúnk egy apácával, aki egy évvel azelőtt állt be a rendbe, hogy mi megérkeztünk volna. Vele történt az egyik legmélyebb beszélgetésünk. Ő egy ideig kómában volt, és amikor felébredt, akkor jött rá, hogy apáca akar lenni. Miután végeztünk az interjúval azt mondta, hogy „na jó, akkor most én jövök”. Akkor tapasztaltuk meg igazán, hogy amit csinálunk, nem egyoldalú dolog.

- Találkoztatok a Dalai Lámával is. Kevesen mondhatják el magukról, hogy közös fotójuk van vele.

- Nem volt egyszerű a szervezése, de annál hatalmasabb volt az élmény. Arra számítottam, hogy ő olyan hatalmas ember, biztosan nem fog törődni velünk, de épp az ellenkezője történt. Mélyen megérintett a személyisége, a közvetlensége. Még Skóciában szerveztünk vele találkozót a filmmel kapcsolatban. Épp akkor lett volna egy nyilvános beszélgetése, amit addig nem kezdett el, amíg meg nem érkeztünk. Megvárt minket. A Dalai Láma. Mikor elköszöntünk tőle, lehajolt előttünk, megköszönte, hogy ott voltunk. Szerintem ez szimbolizálja a legjobban, hogyan állnak ők a világhoz.

Ádámmal mindenképpen folytatjuk majd a beszélgetést. Egyrészt azért, mert a Dolma lányai még el sem készült, már Indiába készül új filmet forgatni, a tibeti orvoslás hatásáról a rákra, amihez nem olyan rég kapott egy részleges támogatást, másrészt, mert elfelejtettem megkérdezni tőle még valami nagyon fontosat. Valamit, amit most még megfogalmazni sem tudok, és ami lehet, hogy nem is kérdés. Lehet, hogy csak az motoszkál bennem, hogyan köszönhetném meg neki, hogy megmutatta a világot, úgy, ahogyan mindenkinek látnia kellene.

Ha szeretnél mást is megtudni Ádám útjáról Győr-Ausztria-Skócia-Nepál útvonalon, olvasd el a kisalfold.hu-n Keszei L. András írását!