„MESZK-ért Díj”-ban részesült Haszonitsné Jánoki Márta, területi elnök (Győr). A Petz-kórház onkolgóiai osztályának főnővérével is készült interjú az 50 Gyógyító csoda című interjúkötetben, ezt a beszélgetést a szerzők engedélyével közöljük.

A sors ide küldött, hogy lássam: nincs igazam

Egy fiatal anyát több éve kezelünk, amikor pedig bent kell lennie ilyenkor az osztályon, jönnek hozzá a kicsi gyerekei. Odabújnak az anyukájukhoz a kórházi ágyon, ő pedig mesél nekik. És amikor nincsenek ott a gyerekek, ő akkor is olvas – magnóra, ha esetleg… Hogy hallják a gyerekek, emlékezzenek az édesanyjuk hangjára, ha a sors úgy dönt. De harcol ez ellen. Emlőrákkal indult a betegsége, négy éve, a harmincas éveiben járt. A Covid elején esett túl az operáción, előtte, utána is kemoterápiát kapott, sugaraztuk, de már az első kontrollvizsgálat után, tehát alig fél évvel a terápiát követően a daganat kiújult. Innentől folyamatosan kap kezeléseket, mindent, de tényleg mindent bevetünk, amit az orvostudomány jelenleg ismer. Agresszív daganattal harcolunk, most már áttétekkel is, és mi pontosan tudjuk, hogy ez óriási fájdalommal jár. Ezt csillapítjuk most. És elképesztő, amit ez a fiatal ember – édesanya – végigcsinál: biológiai- és hormonterápián van túl, újból sugaraztuk, egyedi, méltányossági gyógyszereket is kapott, mert ő élni akar, és mi mindenben segítjük.

– Amikor ilyet látnak, márpedig az osztály tele van női ápolóval, hogy bírják ki könnyek nélkül?
– Sehogy. Nagyon sokan anyák és nagymamák vagyunk. Nem lehet.

– Az egyedi méltányossággal alkalmazható, nyilván méregdrága terápiát itt senki nem kérdőjelezi meg, de hasonló betegségnél mindenki követelné ezt magának. Min múlik, hogy ki kaphatja meg?
– Mi indokolt esetekben kérjük, s a betegeink rendre meg is kapják. A szakma pontosan tudja, hol van a határ.

– Ilyenkor a betegséget nézik vagy magát a beteget, aki hasonlóképpen lehet nagyon fiatal, lehetnek gyerekei?
– Az addigi kezelések számítanak, az azok során elért eredmények és a daganat típusa. A humán rész az orvos lelke, de azért nem adnak pontot az elbíráláskor.

– Régen nem engedtek be gyerekeket egyetlen osztályra sem, az onkológiára főleg nem. Az úgy jobb volt akkor?
– Nem. A gyerekeknek is van itt helyük.

– Még annak dacára is, amit itt látnak?
– A haldokló, végstádiumú beteget már ne lássák, de joguk van elköszönni a szülőtől vagy a nagyszülőtől. És az elvesztés feldolgozásához sokuknak szükségük is van erre. Ha kisbabát szeretnének behozni egy nagymamához például – erre a minap is volt példa –, a kinti folyosón kialakított helyiségig engedjük. A babát védjük a kórokozóktól. De a beteg nagymama akkora erőt kapott ettől, hogy szavakban is nehéz megfogalmazni.

– Önöknek is erőt ad, amikor látják, hogy valakit ennyire szeretnek, ennyire várnak haza? Még jobban vigyáznak erre a betegre, még többet beletesznek?
– Itt tényleg csak „szeretett beteg” van. Szerencsére egyre több időt töltünk még azokkal is, akiknek a betegsége gyógyíthatatlan. Jön a beteg, kezelést kap, jobban lesz. Ha még egyszer kell jönnie, akkor újra kezelést kap és talán újra jobban lesz. Bizonyos betegségeknél ez a ciklus sokszor ismétlődik. A végén már ismerjük a családi viszonyait, az unokáit, a munkahelyét – kis túlzással családtagokká válunk. De ha nem így lenne, nem végeznénk jól a munkánkat.

– Ezekre a ciklusokra hadd kérdezzek rá: az első kezelésnél a beteg nyilván még optimistán jön, úgy megy neki a betegségével szembeni harcnak, hogy azt meg fogja nyerni. De mi a helyzet a másodiknál vagy a harmadiknál, amikor azt látja, hogy a rák újból és újból támad?
– Az első kezelésnél bejönnek bizakodva, jönnek az eredmények, amelyek ezt alá is támasztják. Eltelik bizonyos idő és valakiknél kiújul a daganat. Ők ekkor roppannak meg másodszor. És bár az, aki ide jön, azért van itt, mert hisz a kezelésben, az első kiújulásnál vagy áttét megjelenésénél nagyobb lelki törődést igényel. Ha a második kezelésnél is jók az eredmények, és mégis meg kell harmadszor jelennie – már erősebb. Az élni akarás elképesztő erő. Ez engem is meglepett, mert a pályámat nem ezen az osztályon kezdtem, a gasztroenterológiáról hívtak, és onnan nézve úgy képzeltem, hogy a betegek minél többször mennek az onkológiára, annál elkeseredettebbek lesznek.

– Kiben nagyobb az életösztön: a fiatalokban vagy az idősekben?
– Nem lehet általánosítani, talán csak egyetlen csoportnál, ahol száz százalékig tudom ezt mondani, s a történetet is óhatatlanul ezért választottam: az édesanyáknál. A rák diagnózisa akkora támadás az emberi lét ellen, hogy olyan ösztönöket hoz elő, amit nem is gondolunk.

– Tizenöt-húsz éve titkolt stigma volt, halálos ítéletnek gondolták sokan. Most is így van?
– A betegek az első sokknál talán még így gondolják, de ahogy telik az idő, utánaolvasnak a betegségüknek és megismerik az esélyeket, másképp látják. Az a baj, hogy a társadalom determinálja a daganatos – és rajtuk kívül még a pszichiátriai – betegeket. Volt egy idős asszony, jöttem fel vele a lifttel, és kérdezte, hogy hová megyek. Az onkológiára, válaszoltam. „Jaj, jaj, csak oda ne kelljen soha kerülnöm!” – mondta. Én pedig azt válaszoltam, hogy ha mégis megbetegszik, akkor addig örüljön, hogy ide jöhet, mert itt még van remény. Sokkal több információt kellene adni a társadalomnak, mert én nemcsak hiszem, hanem látom is, hogy az időben diagnosztizált daganat krónikus betegséggé szelídíthető. De ehhez szűrésekre kellene járni.

– Ezen az osztályon a klisék ellenére van helye a viccnek, a kötetlen beszélgetéseknek. Ez tudatos vagy az bírja ki hosszú távon az itteni munkát, aki rendelkezik humorral is?
– Kell hozzá egyfajta habitus, de azt el kell mondanom, hogy a Pintér-iskola (dr. Pintér Tamás nyugalmazott osztályvezető főorvos) olyan családias légkört hozott létre, amelybe ezek a dolgok nemhogy belefértek, kellettek is. Szerencse, hogy az utód, Sipőcz főorvos is ezt az utat folytatja. Nyilván alakítjuk ezt a nővéreinkben, de van, aki három hónap után azt mondja, nem bírja.

– Amikor erre az osztályra hívták, önnél is megvolt a „három hónap”? Nem ingott meg, hogy jól döntött-e?
– Nem. És azóta is arra keresem a választ, hogy sorsszerű volt-e az idekerülésem? Én még abban szocializálódtam, hogy aki daganatos, annak az a legjobb, ha a szenvedései minél előbb véget érnek. A sors ide küldött, hogy lássam: nincs igazam. Alig a felkérés után, amikor még gondolkodtam, hogy jöjjek, ne jöjjek, elmentem az onkológiára, fel akartam mérni a „terepet”. Elsőre belefutottam egy betegbe, aki valamiféle ellenőrnek nézhetett, így belekezdett, hogy „aranyoskám, itt nagyon rendes mindenki, ismerem őket, tizenkét éve ide járok”. Na, gondoltam magamban, tizenkét év, persze… Erre kiderült, hogy valóban: a vastagbél-daganatát annyi ideje kezelték már, amikor kiújult, jött újra és újra.

– Lehet itt a csodában töretlenül hinni, vagy időszakosan jön egy-egy, ami újból erőt ad?
– Akik évtizedekig itt dolgoznak, azoknemcsak keresik és hajszolják a csodát, hanem valóban hisznek is benne. n

A kötet 50 interjút tartalmaz a Petz-kórház orvosaival és nővéreivel, a könyv jelenleg is kapható Győrben a Petz-kórház újságos standjánál (C2 földszint), illetve a Lokálpatrióta könyvesboltban (Baross út, könyvtár épülete).