Amióta iskolába járunk, meg vagyunk róla győződve, hogy a világ legnagyobb kihívása megírni a házi feladatot, elkészíteni egy kiselőadást, a beadandót – nem egyest kapni a dolgozatra. Évekig rettegünk a határidőktől, a tanárok kérdéseitől, attól, hogy átléptük a gimnázium vagy az egyetem küszöbét, úgy, hogy fel sem készültünk az adott napra. Bulizni voltunk – a héten harmadjára –, álmosak vagyunk, és semmit nem fogunk fel abból, amiről az előadás szól. Ráadásul óra után dolgozni megyünk alig pár ezer forintért, de még meg kellene írni három beadandót, úgyhogy megint reggel lesz, mire ágyba kerülünk. Pedig félünk, hogy ha nem fekszünk le most azonnal aludni, nem éljük meg a holnapot. Aztán mégis.

Közben jön az első, akinek a barátaink közül kisbabája születik, pedig a diploma az első. Mindenki sajnálja, hogy még az egyetemi évei alatt szakadt a nyakába egy gyermek, akiért már örök életére felelősséggel tartozik, meg amúgy is: fúj. Azt mondják: még egy nap is sok velük, nemhogy egy élet. Csak sírnak, esznek, alszanak és telerakják a pelenkát, amit állandóan cserélni kell – borzalmas. Te már nevetni sem tudsz ezeken a buta kijelentéseken. A babaillat jut eszedbe, és a szülői büszkeség, hogy a tiéd – a végtelen szeretet, ami mellett jelentéktelennek tűnik az a szó, hogy szakdolgozat.

Már nagyon közel a határidő, mégsem írt senki egy betűt sem – nincs rá idejük, és lehetetlen megcsinálni. Épp annyira abszurd, mint a gyereknevelés, de azért lehet, hogy még egy mesterszakot is el kellene végezni, mert az egész élet a tanulásról szól, és amúgy sem tudnának mást kezdeni magukkal – csak bele ne haljanak. A mesterrel te is bizonytalan vagy – mit szólnak a szüleid, ha nem.

Babalátogatóba mész az egyik barátnőddel. Szíved szerint az összes babaruhát megvennéd ajándékba, végül csak hármat viszel. Meglátod az apró csodát a babakocsiban, és késztetést érzel, hogy megfogd – a karjaidban tartod: már akkor se tanulnál tovább, ha kötelező lenne. Hirtelen értelmét veszti az a két és fél év, amit az egyetemen töltöttél, és bárcsak pénzt gyűjtöttél volna inkább, hogy fel tudd nevelni a saját csodáidat. A barátnőd nem fogja meg – nem tudja, hogyan nyúlhatna egy kisgyermekhez, neki nem kell.

A fiatal anyukára nézel. Mindenki sajnálja. Te felnézel rá. Mosolyog: ha választania kellene a család és az iskola között, újra a gyermeket választaná. Akaratlanul is mosolyra áll a te szád is, a barátod értetlenül, felhúzott szemöldökkel néz: és a szakdolgozat, a diploma, a karrier? Az anyuka megnyugtatja, hogy kész lesz a dolgozata, akkor is, ha igazából már egyáltalán nem érdekli. Valamit mond arról is, hogy a karrier semmit sem érne szerető család nélkül, de ezt úgysem érti. A barátnőd nem akar gyereket, sikeres szeretne lenni a szakmájában – te bólogatsz. Megsimítod a baba arcát, és bocsánatot kérsz, hogy ilyen világba született. Eddig nem jutott eszedbe: nem te várod el magadtól, hogy két diploma után, 32 évesen alapíts családot, hanem a világ.

Szerző: Bodrogi Sára

Forrás: gyorplusz.hu