Erős személyes márkát épített fel, sorra jelennek meg a könyvei, előadásain pedig zsúfolt telt ház van. Ő Vujity Tvrtko.

Bejárta a világot Ugandától Miamiig, a Szent István parkot azonban el kellett párszor magyaráznom, hogyan találja meg. Ennyire nem érzi magát otthon Pesten?

Tvrtko: Soha nem leszek pesti, mert lélekben nem vagyok itt. Aki nálam pécsibb, az polgármester. Apukám gyerekkoromban elmesélte, hogy Budapesten a vonatok a föld alatt járnak, ami engem akkor iszonyatosan érdekelt. Amikor először kisföldalattit láttam, nem lehetett az állomásról kirángatni. De számomra a mai napig feldolgozhatatlan, hogy a kerületben, ahol lakom, éppen csak picivel laknak kevesebben, mint Pécsett. Soha nem leszek budapesti. Soha. Ebben nincs semmi bántó szándék, mindenki szeresse a sajátját, a pesti Pestet, csak nekem ez nem sajátom. Az enyém Pécs.

Azt mondják, sok múlik a szándékon is. Van, aki fél éve költözött külföldre, de annyira szeretne odatartozni, hogy máris akcentussal beszéli a magyart. A másik meg, aki ötven éve él máshol, ma is kristálytisztán beszél magyarul, mert annyira meg akarta őrizni az identitását.

Tvrtko: Többször laktam már Amerikában, de eszembe sem jutott kint maradni. Először Benedek Pista bácsihoz mentem ki, aki az olimpiai bajnok Kovácsi Aladár edzője. Lovakat etettem nála. Tizennyolc éves koromban eldöntöttem, hogy mivel minden komoly ember beszél angolul, nekem is meg kell tanulnom. Az első mondat, amit szakszerűen megtanultam és tudatosan használtam is, az volt, hogy: „Attention, hay!”, azaz „Vigyázat, széna!” A lovaknak pedig esténként a washingtoni jazzrádiót kellett bekapcsolni, hogy nyugodtak legyenek. Ez az identitásvonal, ez jó, de én pont azt élvezem, hogy van egy olyan életem, ami semmilyen szinten nem kötődik a közszereplői énemhez, például amikor cigányzenekarral énekelek Mohácson. Pár hete Hajdúszoboszlón a magyarok vadul videóztak, miközben a külföldi turistáknak fogalmuk nem volt róla, ki ez a baseballsapkás énekes gyerek. Másfél évtizeden át komolyan zenéltem, volt, hogy lakodalmakban is. Az is előfordult, hogy a Balkan Feelings Orchestra vezetője, Peti-Kovács Pisti barátom felhívott, megbetegedett az énekesnőjük, be tudok-e ugrani helyette a Gellértben. Azt mondja, úgyis csak külföldi vendégek vannak, a kutya sem fogja tudni, ki vagyok. Ehhez képest egész este Baló Györgynek énekeltem, aki ott vacsorázott.

A horvát dalokat az édesanyjától tanulta?

Tvrtko: Anyukámtól, nagymamámtól, másrészt engem a színmagyar apám íratott be horvát iskolába. Ő szólt rá a horvát anyámra, hogy oda írassanak. A gyerekkori legjobb barátom, Filákovity Vjekoszláv nagy hatással volt az identitásomra. Nekem van egy horvát énem is, ami nem kisebb attól, hogy magyar is vagyok. És ez fordítva is így van. Ez a hazám, itt születtem, és nagyon pécsi vagyok. Magyarországi horvátnak vallom magam, és büszke vagyok rá, hogy horvát vagyok, ezen a nyelven beszélek az anyámmal és a gyerekemmel. Egy horvát–magyar focimeccsen viszont csak a magyaroknak szurkolnék…

...miközben a horvát válogatott melegítőfelsőjében ül itt.

Tvrtko: Piros-fehér-zöld a zászlóm, és „Isten, áldd meg a magyart!” a himnuszom. El tudom énekelni a horvát himnuszt is, de nekem ez a hazám és ez is marad örökre.

Amikor a találkozónk előtt telefonon hívott, nem azt mondta, hogy „még leteszem a gyereket az oviban”. Azt mondta, még leteszi őt a horvát oviban.

Tvrtko: Budának a legdélibb csücskében lakom, mégis minden nap az Örs vezér térre viszem a gyereket óvodába. Ez nekem, vagy a színmagyar feleségemnek napi kétórás túra, de akkor is megcsináljuk. Már készül mindhárom gyerekem horvát útlevele, miközben gyakorlati haszna nincs, lévén uniós országról beszélünk. És eszembe sem jutna Bendegúzzal, a legkisebb fiammal máshová menni nyaralni, mint Horvátországba, hogy elég horvát szót halljon. Mindent elkövettem, hogy bekössék hozzánk a horvát tévét, a Bajnokok Ligája meccseit is horvátul nézem. És nagyon büszke vagyok az apukámra, aki székely palóc volt, mégis ő ragaszkodott a horvát iskoláztatásomhoz, egészen a horvát érettségiig.