Interjúnkban beszél arról, hogy miért nem lett celeb és hogy miért félt a monodrámától.

- „Vári Évával az a baj, hogy ’vidéki’. Sok évet lenyomott anélkül, hogy észrevették volna. És később sem lett celeb, nem osztotta az észt, nem parádézott televíziós zsűrikben. Megelégedett azzal, hogy játszik. Jól játszik. Különleges minőséget produkál.” Felismeri az idézetet?
- Hogyne, Koltai Tamás írta, amikor 2009-ben megkaptam a Kossuth-díjat. És visszaigazol engem: nem vagyok celeb, vidéki voltam és maradok is. Nagykanizsán születtem, aztán a pécsi színházban voltam 29 évet, és végül már mindenki azt kérdezgette, hogy miért nem megyek el? Én meg nem értettem, miért kellene mindenkinek Pestre mennie. Ugyanakkor tény, ha nem a fővárosban van, nem veszik észre az embert: a kritikusok jönnek és leírják, ha valaki jó, de a közönség számára addig nincs arca az embernek, amíg nem látja a televízióban. Amikor megtehettem volna, nem érdekelt, hogy celeb legyek, most meg már minek. Engem a színházból is csak a próbaidőszak, meg a színpadon eltöltött három óra érdekel.

- Feltűnően hűséges típus: Pécsen három évtized, a Budapesti Kamaraszínházban – annak bezárásáig – majdnem húsz évad, de Orlai Tiborral is már tíz éve lesz idén, hogy először dolgozott együtt a Hat hét, hat tánc című előadásban.
- Nyilván igyekezhettem volna, hogy több helyen forogjon a nevem. Talán lusta vagyok, vagy csak annyi önbizalmam van, amivel a pályán az egyik szereptől el tudtam jutni a másikig. Persze tudom, hogy a pálya része eladni magunkat: nem azért lesz színész valakiből, hogy az illegalitásban szerepeljen, hanem azért, hogy sokan lássák, hogy sikere legyen, hogy az utcán felismerjék. Engem ez mégsem érdekelt soha. Az, hogy elkezdtek megismerni az emberek, az Életképeknek volt köszönhető.

- Nem az szabadította ki a vidéki színésznő skatulyájából, hogy Budapesten játszott?
- Nem, a televízió hozott változást. Amikor a Hat hét, hat táncot játszottuk, hallottam a Tháliában, hogy sok néző csodálkozott: ki ez a színésznő? Végiggondoltam, mennyi bánatom meg örömöm volt addig, és közben nem tudják, hogy a szomszéd utcából, a Kamaraszínházból járok át játszani…

- Ugyanakkor van egy réteg, ami követi: a Piafnak és a Rose-nak komoly rajongótábora van.
- Erre mondom én, hogy ugyanazoknak játszom: van egy maréknyi ember, aki kiad egy félházat, a többiek meg valahogy összejönnek. (nevet) Volt, aki negyvenszer látta a Piafot, ami a számomra hihetetlen. Aztán rájöttem, hogy értékelnem kell az életemet, mindazt, aki voltam és vagyok. Nem szorongok amiatt, hogy mit hoz a jövő, nem érzem azt, hogy még mennyi mindent el kell játszanom.

- Mondja ezt úgy, hogy közben főszerepekben látjuk.
- Higgye el, idős színésznek tényleg alig írtak szerepet! A Rose, A nagy négyes és az Aranytó olyan darabok, amiket kifejezetten a mi generációnknak kerestek. De nem panaszkodom: a színháznak dolga, hogy fiatalítson. A nézők is fiatalodnak, természetes, hogy a saját korosztályukra kíváncsiak a színházban. Én akkor akarok elbúcsúzni a színpadtól, amikor azt mondják, hogy de kár, hogy már nem játszik a Vári Éva, nem pedig akkor, amikor azt érzi a néző, hogy vigye már le valaki a színpadról ezt a nőt… (nevet) Én annyit vállalok, amit önmagam feladása nélkül meg tudok csinálni. Ilyen az Aranytó, amit azért vesznek elő, hogy két színésznek legyen méltó szerepe. Nemrég játszottuk vidéken, és elmesélték, hogy míg mi a színpadon martuk egymást, a nézőtéren egy idős házaspár is ült, és egyszer csak megfogták egymás kezét. Az ilyen pillanatokért szeretem ezt a pályát.

- Nyilván találtak egy nagyon ismerős helyzetet. A Rose-ban, ami egy holokausztot átélt nő drámája, vagy a Piafban, ami egy kisember nagyra növekedéséről szól, számomra az a közös pont, hogy humanista darabok. Emberi történeteket hallunk, átélhető és átérezhető módon.
- Igen, én is így érzem. Amikor Pécsen először kellett eljátszanom Edith Piafot, kétségbe voltam esve, hogy nekem földszintes, semmitmondó kis életem van az övéhez képest, aki elkezdte az utcán, és a világ tetejére jutott. Úgy döntöttem, hogy nem másolom, hanem olyan lesz ez a Piaf, mint amilyen én vagyok. Amíg nem játszottam, sokat hallgattam a számait, utána viszont soha többet: azt akartam megmutatni, hogy bizonyos szituációkban én mit gondolok a dalairól. Ha jól játszom el, akkor elhiszik a nézők, hogy ő is csak egy ember volt, nem pedig egy mellszobor. A Rose esetében is az ember érdekelt. Ha arról hallunk, hogy a 20. században hány millió embert öltek meg, az felfoghatatlan, de ha azt mondjuk, hogy van egy nő, mondjuk, Rózsi a neve, van egy családja, akkor az rögtön személyes lesz. Nincs annál borzalmasabb, amikor a történelem átlép egy ember feje fölött. A Kamaraszínházban több mint százszor eljátszottam, aztán pár éve Orlai Tibor megkérdezte, volna-e kedvem felújítani. Megnéztem, hogy annyi év után emlékszem-e még a szövegre, és tudtam. Talán azért, mert nem a szöveg a lényeges, hanem maga a történet.

- Nem hallani megszólalni közéleti ügyekben, viszont az, hogy a Rose-t játssza…
- …felér egy állásfoglalással, valóban. Itt mindenki érzelmileg politizál, könnyen állítunk bárkiről bármit. Számomra ezek a dolgok egyrészt átláthatatlanok, másrészt egy színész nem oszthatja meg a nézőit. Jobb meg bal oldal csak a nézőtéren van.

- Az utóbbi egy-másfél évtizedben kevésszereplős darabokban játszik. Szeret egyedül állni a színpadon?
- A művészi mellett az egy-két szereplős előadások szaporodásának gazdasági okai is vannak. A színészet társasjáték: játszom a partneremmel, a közönséggel, visszajelzéseket kapok, azokra reagálok. Pécsen játszottam először egyedül, Lengyel György a Shirley Valentine-t velem képzelte el. A darab egy szolid angol háziasszonyról szól, aki egyszer csak úgy dönt, hogy Görögországba költözik. Nagyon féltem: mit csinálok egyedül másfél órán át? Le tudom kötni a nézőket? Vagyok annyira érdekes? Az előadásnak falrengető sikere lett.

- Az Aranytóban ketten vannak a színpadon Benedek Miklóssal, és egy harmadik színészkolléga, Gálffi László rendezte a darabot. Hogyan próbáltak együtt?
- Lacival éppen azért jó próbálni, mert színész. Van egy elképzelése, és a maga csendes agresszivitásával addig megy el, míg azt meg nem valósítjuk. Nagyon igényes és szereti a színészeket, ezért teljesen megbízunk benne. Ez azért fontos, mert a próbaidőszak alatt rendkívül érzékeny állapotban vagyunk, minden gesztus vagy hangsúly számít. Legyünk akárhány éve a pályán, mindig a legelejéről kell kezdeni a munkát: felfedezni, hogy van kezem, van lábam, hogy át kell menni a színpadon, és így tovább. Az Aranytóban a két idős ember annyira el van foglalva egymással, hogy nem veszik észre, hogy mellettük szép lassan tönkrement a lányuk. És kell egy kissrác, akinek köszönhetően rájönnek, hogy más is van az életben a marakodáson kívül. Szép, érzékeny darab, öröm játszani és öröm látni, hogy az emberek szeretik.
az interjút készítette: Jászay Tamás

A darabról bővebben ITT olvashat.

Jegyek a szeptember 23-i győri előadásra online és személyesen is vásárolhatók (Vaskakas Művészeti Központ - 9022 Győr, Czuczor G. u. 17.).