A világ szinte minden táján felléptek, 1965-ben már Magyarország határain túl koncerteztek. A Gyöngyhajú lány című számuk kultikus dal lett az eltelt évtizedek során. A magyar rockpaletta egyik legnagyobb múltú és nevű bandája augusztus 12-én a Nemeshodosi Nagy Lakoma előtti péntek estén lép fel a csallóközi Hodos községben. A zenekar frontemberével, Kóbor János Meckyvel a rendezvény sajtótájékoztatóján beszélgettünk.

Nem először lép fel a zenekar Szlovákiában, így hát adja magát a kérdés: Más egy határon túli fellépés, mint egy otthoni koncert?

— Manapság erről már nem beszélnék. Megmondom őszintén, amikor átjöttünk Komáromnál a hídon, nekem ugyanúgy olyan volt, mintha otthon lennék. Ez most már több mint tíz éve így van, és nagyon jó. Szerintem nagy hülyeség, hogy ilyen pici nemzetállamokra lebontjuk Európát, inkább azt mondom, hogy egy egységes egésznek kellene lennie. Ha mondjuk Szlovákiában, Erdélyben, vagy ha a Vajdaságban játszunk, nekünk az olyan, mintha otthon lennénk. Amikor a Kassai dómban léptünk fel, az egyenértékű volt a Szegedi dómban adott koncertünkkel, de még majdnem azt mondom, hogy fontosabb is…

Mert ugye ugyanúgy magyar a közönség…

— Mindegy. Legyen az szlovák vagy magyar, nem az a lényeg. Ennek a régiónak a szülöttei vagyunk és örülünk, hogy képviselhetjük. Számunkra teljesen érdektelen, ki milyen nyelven beszél.

Amikor megnyíltak a határok és a magyar zenekarok is könnyebben jutottak külföldre, az milyen érzés volt?

— Nekünk ez már későn jött. Mi korábban is megnyitottuk a határokat, hiszen az első angol turnénk óta (1968) a fő célunk az volt, hogy kiszabaduljunk. Mindent megtettünk a ’60-as és ’70-es években azért, hogy ne csak otthon, hanem máshol is tudjunk bizonyítani. Természetesen ezen belül könnyebb volt a környező országokba menni, de már akkor szerettünk volna európai zenekar lenni. Magyarországon születtünk, büszkék is vagyunk erre, de akkor leszünk boldogok, ha ezt máshol is el tudjuk hitetni a közönséggel. Életünk első külföldi koncertjét például Csehszlovákiában adtuk…

Csehszlovákiába „szabadult ki” az Omega? Pontosan hol zajlott ez a bizonyos koncert?

— Gútán léptünk fel 1965-ben. Ez a koncert nyitotta meg a Magyarországon kívüli koncertek sorozatát.

Hogy kerültetek Gútára?

— Mi sem nagyon értettük. Mondták, hogy Kolárovo, de ha úgy jobb, akkor Gúta. Emlékszem, amikor mentünk a koncert helyszínére, az utak járhatatlanok voltak, mindenhol víz állt. Azt hittük, Csehszlovákia olyan mint Velence, hogy hajóval közlekednek az emberek. Sehol nem lehetett rendesen haladni, persze ez mind a nagy árvíz után volt, mint később kiderült. Nagy nehezen verekedtük magunkat egyre közelebb Gútához és arra emlékszem, hogy még Vágsellyén is volt egy koncertünk. Egy teherautó platóján utaztunk, azon vittek bennünket, és máig emlékszem az utakat szegélyező cseresznyefákra. Ráadásul ez cseresznyeéréskor volt, és ahogy haladtunk, közben cseresznyéztünk. Az egy hatalmas élmény volt, életünk első külföldi koncertje.

Ha már az első koncertekről beszélünk, akkor idézzük fel tényleg a legelső fellépéseket. Milyen nehézségekkel nézett szembe a zenekar az első koncertek alkalmával? Ha voltak ilyenek…

— Gyakorlatilag mi gimnazistaként kezdtük és egy fillérünk sem volt. Emlékszem, amikor a budapesti koncertekre mentünk játszani, taxit kellett rendelni, hogy a felszerelésünket elvigye. Ha jól emlékszem, 60 forint volt a taxiköltség és 40 forint a gázsink.

Tehát veszteséges volt a fellépés?

— Abszolút. De ez nem volt gond, mert annak örültünk, hogy játszhatunk.

Ha már szóba kerültek a régi idők és régi zenekarok. Mi a véleményed a mostani zenekarokról? Vajon vannak olyan jók, mint a 2-3 vagy akár 5 évtizeddel ezelőtt indult bandák?

— Sokkal jobbak, felkészültebbek, nagyon jó zenészek. Az esélyük viszont szinte nulla. Nekünk a kitartásunk, az elszántságunk, a tenni vágyásunk olyan mértékű volt, amit szakmai képzettséggel nem lehet elérni. Egyikünk sem volt zenész, nem is tanultunk zenét, viszont valamit nagyon akartunk. Senki nem segített bennünket, a saját erőnkből építkeztünk. Ma meg ilyen mindenfajta nemlétező közönségtoborzó műsorok feldobnak egy-egy kis sztárocskát, aztán egy év múlva eldobják…

…és mindenki elfelejti.

— Igen, de az egész élet ilyen, nem kell ezt a rockzenére leszűkíteni. Hiszen Magyarország arról volt híres, hogy milyen jó a magyar kaja. Közel harminc éve nem ettem rendes Brassói aprópecsenyét. Egy kicsit ez a része nem tetszik a mai világnak, és a zene is hiányzik. Azt a rockzenét nem lehet már visszahozni, ami a hatvanas és hetvenes, vagy akár a nyolcvanas években működött. Ezek nagyon becsületes, törekvő kis zenekarocskák, nagyon jók, de esélyük nincs, hogy ebben a műfajban komolyabbat alkossanak. De ez nem csak nálunk van így, bárhol a világon.

Hiszen 2, 3 és 5 évtizeddel ezelőtt még jöttek létre kultikus zenekarok, de az utóbbi időben ilyet nem nagyon tudunk mondani…

— Az a szerencse, hogy Angliában még talán. Nálam az utolsó rockzenekar a U2 volt a nyolcvanas években. A rockzene az olyan totális brit, hogy az amerikaikat tönkre vágta. A brit invázióval a hatvanas évek elején Elvisék szögre is akaszthatták a mezt, hiszen megjelent a Beatles, a Rolling Stones, a Pink Floyd és később a Quenn. Az amerikai rock and rollnak annyi volt. Szerintem ez a britek hatalmas találmánya.

Milyen példaképeket tudnál felsorolni, akik meghatározták a zenekar indulását, múltját és jövőjét?

— Egyikünk sem tanult zenét. Mi a gimnázium harmadik osztályában eldöntöttük páran, hogy zenekart indítunk, de csak hobbiból. Amikor meghallottam Cliff Richard angol énekest, aki majdnem annyi idős volt akkor mint mi, mondtam a többieknek, hogy ezeket vertük meg mi 6:3-ra? Nehogymá’ az angolok tudják ezt, mi meg nem. Tehát a Cliff Richard and the Shadows volt nekem olyan, hogy ha ők zenélnek, akkor mi is elkezdjük.

Akkor ez volt a kezdő lökés?

— Ez adta azt a gondolatot, hogy csináljunk egy zenekart. Aztán később nekem a Rolling Stones volt a „valami”. Bennük éreztem azt, hogy ugyanazt csinálják mint mi, nem tanult zenészek, de szeretnek a közönséggel együtt lenni. Tehát ez nem is annyira a zenéről szól. Aztán amikor szakmailag egyre magasabb szintre értünk, az 1973-as Dark side of the Moon című Pink Floyd lemezt hallgatva jöttünk rá, hogy valahol nekünk is ezt az irányt kéne követni. Onnan számítom, hogy az Omega egy önálló csapattá és arculattá vált, hogy mi is megtaláltuk ezt a kicsit meditatív, pszichedelikus rockzenét, amit szerintem nem játszanak sokan.

A zenekar mai létezésének szerencséje, hogy tagjai a gimnázium után mind egyetemre mentek, mégpedig egy helyre…

— Én építészmérnök lettem, a Benkő Laci és a Laux József közlekedési mérnökök, Kovacsics Andris pedig elektormérnök, tehát mindegyikünk a Műszaki Egyetemen tanult. Ez volt az Omega mázlija, hiszen először úgy gondoltuk, az érettségi után abbahagyjuk. De mire elértünk a diplomáig, rá kellett jönnünk, hogy az Omega már egy országos és híres nevű együttes. A diplomaosztón bennem is felmerült a kérdés, mi lenne a jobb? Szocreál házakat tervezni, vagy próbálkozni a rockzenével? Akkor jött be az angol turnélehetőség, a diplomát a fiókba tettük és mentünk tovább. Irány a rock and roll. Azt mondom, nagy szerencse, hogy így történt, de volt egy nagy hiányérzetem, hiszen mint építészmérnök, soha nem tudtam kibontakozni. Ami lehet, hogy az emberiség szerencséje. (nevet)

Biztosan nagyon sokan megkérdezték már, miért lett Omega az Omega? Miért nem lett Alfa, vagy Béta és így tovább?

— 1962-ben diákzenekar voltunk. Akkor állt össze az a zenekar, ahonnan mi számítjuk az Omegát. Volt egy egyetemi klub, ahol minden hétvégén, szombaton és vasárnap játszottunk. Kérdezték a szervezők, hogy mit írjanak, ki játszik? Mondtuk nekik, hogy hát mi. De hát kik vagytok ti? Nem értettük, miért olyan lényeges ez, hiszen megyünk, játszunk. Nekünk egyáltalán nem volt fontos a név. Amikor az első bulira mentünk szombat este Benkő Lacival, a táblán az állt, hogy indul a műszaki egyetem klubjának estje, játszik az Omega együttes. Lacival egymásra néztünk és kérdeztük: Ki az az Omega? A többiek már ott voltak és mondták, hogy a szervezők írták ki, mert mi nem mondtunk nevet.

Végül is a zenekar tudtán kívül lett a bandának neve.

— Hát igen, de még arra emlékszem, hogy valami jobbat kellett volna kitalálni. Gondoltuk is, hogy majd kiötlünk valamit, de persze akkor sem volt ez olyan fontos és így maradt az Omega.

Milyen mély az Omega-zsák, meddig szól még az Omega?

— Nézd, mi az érettségiig terveztük…

Ahhoz képest jövőre 55 éves a zenekar…

— Az egyetem után kezdett és mostanra vált igazán veszélyessé, hogy már bele sem tudok abba gondolni, hogy szándékosan abbahagyjuk. Ha tudjuk csinálni, csináljuk, amíg van erőnk. Azt érzem, hogy nekem semmi olyan nincs az életemben, ami abban gátolna, hogy ne tudnám véghezvinni azt, amit 30-40 évvel ezelőtt. Mi azzal a reklámfogással, hogy búcsúkoncert, nem akarunk élni. Nincs rá szükségünk.

Amíg több ezer embert mozgat meg az Omega, nem is szabad abbahagyni. Így van?

— Bennem ez az első Népstadionbeli koncertünkön, 1994-ben tudatosult, amikor hatalmas vihar volt és nem mozdult a helyéről 70 ezer ember. A Scorpions zenekar is ott volt és kérdezték: „Nem megy haza senki? Hiszen villámlik, dörög. Játszani fogunk?” Mondtam nekik, hogy mi igen. Mert náluk, Németországban képtelenség lenne, hiszen a közönség haza menne, a zenekar pedig már rég lemondta volna. Presserrel álltunk a színpadnál és vártuk, mi lesz. Mondtam neki, hogy itt nagy baj van, mert innentől kezdve nem mi fogjuk eldönteni, meddig kell ezt csinálni, ugyanis ha az embereknek ennyit jelent, hogy a vihar sem kergeti őket haza, akkor mi nem hagyhatjuk abba. Úgy érzem, hogy ma semmit olyan jelet nem érzek, hogy a közeljövőben abbahagynánk. És szerencsére a csapat többi tagja is nagyon jó állapotban van.

Egy dunaszerdahelyi legenda szerint egy évekkel ezelőtti helyi Omega koncerten Kóbor János hasonmásversenyt rendeztek, amibe te is beneveztél, ám nem nyerted meg. Igaz ez?

— A sztori igaz, de a vége nem. Rengeteg a hasonmásom, de Kóbor János csak egy van. Ám azóta is nagyon sok olyan srác van, aki hasonlít rám. Legutóbb egy sajtótájékoztatón egy szlovák zenekar játszott és mi fentről néztük őket. Ahogy megláttam az énekest, arra gondoltam, hogy ha nem tudnák, hogy nem én vagyok ott, még én is azt hinném.

Tudod kezelni a rajongókat?

— Mindig tudtam, mert én valahol egy örök rajongó voltam. Az Omegát is úgy néztem, hogy arra gondoltam, lentről milyennek látnám. Ez egy fantasztikus dolog, mert ahogy sétálsz az utcán az emberek mosolyognak, integetnek és az a feszültség, ami ebben a világban van, egyetlen pillanatra eltűnik.