A művészettörténészek már régóta sejtették, hogy Picasso egyike volt azon első mestereknek, akik olajfesték helyett falfestékkel dolgoztak, hogy az ecsetvonásokat elrejtő, sima felületet hozzanak létre. Az amerikai Argonne Nemzeti Laboratórium fizikusai a művészóriás 1931-ben elkészült The Red Armchair című festményét vonták speciális röntgensugaras vizsgálat alá, amellyel a pigment részecskék szintjén tudták tanulmányozni a festékanyag összetételét.

Az elemzésből kiderült, hogy Picasso olyan zománcfestéket használt, amelynek kémiai összetétele pontosan megegyezik az első kereskedelemi forgalomba hozott falfestékével, a Ripolinéval. A kutatók összevetették a mű festékanyagát a korszakban kapható Ripolin mintákkal, amelyekre az eBay portálon tettek szert - adta hírül a LiveScience című tudományos portál.

A szennyeződések vizsgálata révén a szakembereknek még a festékanyag származási helyét is sikerült meghatározniuk. A művészettörténészek szerint Picasso azért kísérletezett Ripolinnal, hogy a hagyományos - lassan száradó és erősen elegyedő - olajfestéktől eltérő hatást hozzon létre a vásznon. A falfesték ugyanis gyorsabban szárad, márványos hatást, tompa éleket, vagy akár festékcseppeket is eredményezve.

Az Applied Physics A: Materials Science & Processing című folyóiratban közölt tanulmány szerzői szerint azonban még mindig nem lehet teljes bizonyossággal állítani, hogy a falfesték használata volt Picasso jellegzetes stílusának kulcsa.