Kedves olvasó, a győri szaxofonos Mikulásról olvashatsz a következőkben. Nincs itt semmiféle tévedés és nem utaztunk előre az időben karácsonyig. Cikksorozatunk folytatásaként bemutatunk egy újabb karaktert az utcazenész társadalomból, Burgi Istvánt.

Egy igazán feltűnő jelenség, csupa szív ember, aki nemcsak a szeretet ünnepén, hanem a meleg nyári napokon is megajándékoz minket tehetségével. A szaxofonos télapó jelenleg inkognitóban zenél a városban. Piros hacukáját és szakállát december közeledtével ölti fel. Különös ismertetőjegyei: rendkívül tehetséges zenész, harmonikával vagy szaxofonnal hoz „meleg áramlatot”időjárástól függetlenül a szívünkbe.

-Egyszer egy alapítvány felkért arra, hogy karácsony előtt gyűjtsünk adományt rákos beteg gyermekek részére. Ebből az akcióból maradt meg nekem az utcazenélés, és én is maradtam Télapó. Elképzelem, hogy minden egyes alkalommal, mikor az utcán zenélek, segítek valakin. Saját magam és az emberek kedvére is hatással vagyok a zene által. Engem is ugyanúgy befolyásol, hogy milyen zenét játszom. Ha szomorú dalba kezdek, teljes szívvel át tudom élni, és igaz nem minden embernek van adóvevője az utcazene különleges étereire, de a tömegből egy- egy ember arcán mégis viszontlátom azt, amit próbálok közvetíteni. Természetesen így van ez a vidám, csiklandozó dalokkal is. Azért néha elszomorodom, azon hogy csak kevesen díjazzák ezt a művészetet, és itt nem a pénzbeli dolgokra gondolok. Egy mosoly, egy pillantás, egy hatás-visszacsatolás mindennél többet jelent.

Hivatásos bárzongoristaként avagy piros hacukás utcazenészként, István mindehogy képes télen- nyáron melegséget hozni a győrieknek. Ennek ellenére szerinte sokan nem veszik az adást, nincsenek ráhangolódva erre a csatornára, az utcazenére. Ha legközelebb a Baross úton találkozol a győri Mikulással, légy hálás neki az ajándékért, amit teljes szívvel önzetlenül adott Neked is, ha más nem egy mosollyal, vagy egy pár kedves szóval köszönjük meg neki hogy fényesebbé tette a napunkat.

-Gyerekkorom óta zenélek, hivatásos zenész voltam. Több hangszeren is játszom, a zongorát, szaxofont, és a harmónikát is képes vagyok éneklésre bírni, sokak örömére. Egy sajnálatos esemény folytán rokkant nyugdíjas lettem, és bár zenélgettem így is, de egyre kevesebb volt erre az igény. Sajnos nincs kifejlett zenei kultúra Magyarországon, az emberek elutasítóak és hidegek a művészetekkel szemben. Van azonban egy erre fogékony réteg is, akik lelkesen dicsérnek, és engedik azt, hogy beférkőzzön a szívükbe ez a meleg áramlat. A tudat, hogy nem játszom hiába, hogy az embereket mégis megfogja a zeném nagyon fontos. A pénzt illetően sokszor még a vonatjegyre sem gyűlik össze az apró, hiszen én Gyömöréről járok be a városba zenélni. De mégis azt mondom, megéri! Nagyon fontos a gyakorlás, hiszen ez az adottság is elvész ha nem használjuk. Inkább játszom az utcán a láthatatlan, de itt- ott felbukkanó- a tömegből felragyogó arcoknak; az én közönségemnek, mint hogy otthon a négy fal között megtartsam magamnak ezt a csodát. A zene is olyan akár a szeretet. Minél többfelé osztjuk annál értékesebb, erősebb és hatalmasabb.

Fotó: Nagy Péter