– Sok tragédia történt a családban. Az első, a legkomolyabb pofont tizenhárom éves koromban kaptam, amikor az öcsém, Imre autóbalesetben meghalt. Olyan volt, mint egy szürreális rémálom. Anyu és a nevelőapám hozták haza az öcsémet az iskolából, amikor a lefagyott úton felborult az autójuk.

Ez volt az első komoly lépés a felnőtté válásom felé. Kemény volt látni a szüleimet összetörten. Előtte sosem láttam így őket. Nem tudtak felállni. Felnőtt fejjel, hogy már vannak bennem apai ösztönök, azt mondom, én is a padlón maradnék. Ez kiütés, amiből nem lehet felállni. Pedig fel kell, de kemény kihívás. Ők nem tudták feldolgozni az öcsém halálát, ezért elváltak.

Caramel arra kért minket, hogy a telepre már ne kísérjük el. Ennek csak annyi volt az oka, hogy szerette volna tiszteletben tartani az ott élők nyugalmát. Mint mondta, nem lenne szerencsés kéretlenül megzavarni a telepen élők mindennapjait. Sietősen búcsúzott, mert már nagyon vágyott édesanyja isteni húslevesére. De búcsúzóul annyit még elmondott, hogyan sikerült neki a szinte lehetetlen: kitörnie onnan.