Hány embernek nem dobban meg arra a szíve, mikor elhúzzák a nótáját? Mikor a mikulásnak öltözött szaxofonos ünnepi hangulatot lop a szívébe vagy az egyszerű hétköznapokban egy hegedűszó képes visszarepíteni egy húszas évek-beli filmvászonra az embert. Személy szerint nagy rajongója vagyok ezeknek a tehetségeknek, akiknek nem jut színpad, reflektorfény, hírverés és éppen ettől maradnak igaziak, nyersek és hitelesek. Megérintik egy pillanatra az ember szívét, ahogy rohanva a vonatra a fülünkbe cseng a tangóharmonika hangja vagy éppen egy gitárvirtuóz dallamával játszadozik a visszhang. Az utca zajában ahelyett, hogy elveszne ez az élmény, egyenesen a szívekig hatol.

Valami egészen rendkívüli, szélsőséges érzelmeket vált ki Vadas Nagy Róbert hegedűjátékával az utcán lézengő, vagy éppen a munkába siető emberből. Az egész ember egy paradoxon, ellentéteket megtestesítő lény. Többnyire ismert vidám magyar nótákat játszik, mindeközben a lényéből egy teljesen más életérzés sugárzik. Fiatalkora ellenére a sors már eléggé meggyötörte és sok megpróbáltatáson kellett keresztül mennie eddigi rövid élete során.

Több helyen is fel szokott bukkanni a fiatal zenész, a Duna-kapu tér és a Baross út is kedvelt helyei közé tartozik, de nekem éppen az aluljáróban sikerült elcsípnem. Mesélt a gyerekkoráról, és a zenével, a hegedűvel való viszonyáról. Első hegedűjét édesapjától kapta és már gyerekként magával ragadta a zene világa. A szakiskola mellett azonban nem volt idő és pénz a zenetanulásra így autodidakta módon magától tanulta tovább a dalokat. Az ifjú zenész immár tíz éve tudja éneklésre bírni a hegedűt, de szeretné továbbfejleszteni tudását zeneiskolában, azonban erre jelenleg nincsen pénze így marad az utca egy bizonytalan jövő és egy bizonytalan álom. Ugyanakkor nekünk mindennap olyan egyedi élményt nyújthat, ami bármilyen papírnál és bármennyi pénznél többet ér.

Fehérvári Gábor Alfréd a Free to be us zenekar énekese; aki mostanában szintén az utcán; legtöbbször a Rába parton szokta dallamba önteni a lelkét azt mondta: az akusztikus daloknál semmi sem tudja jobban kifejezni az érzelmeket. Itt nincs stúdió, ilyen-olyan hangfinomító szerkezet, dob, elektronikus aláfestés, semmi. Csak a tiszta mélyről jövő hangok és érzések.

Elcsuklik a hang egy- egy sor végén; és olyan rezgés járja át a dalt és az előadót ami mindenkit magával ragad és egy szinten rezgünk tovább…Ki tudja lehet a zene lehetne az a nyelv amely egymás lelkét szólítja meg, megoldást találna minden problémára. Csak nyissuk ki jobban a fülünket és a szívünket.

A cikksorozatban próbáltam bemutatni néhány olyan arcot az utcáról, akik a zene igazi örömét hirdetik. Elgondolkodtató, hogy a környező városokban már mindenütt ünneplik a zenének ezt a „vállfaját”, sőt Veszprémben nagy kultúrája van; egy több napos fesztiválon mutatják be az amatőr zeneművelőket, akik egy pár nap erejéig kiragadják a tömeget ebből a valóságból. Az alapanyag nálunk is megvan ehhez a csodához, vajon mire várunk még?

Fotó: Nagy Péter

Írta: Horváth Lilla