Azt a szürreális, metaforikus, groteszk, abszurd gondolkodást, ami nagyon közel áll hozzám, ez tudja a világon a legjobban” - magyarázza meg Kocsis Rozi, hogy miért fizetne is azért, hogy a bábszínházban dolgozhasson.

A 20 éves Vaskakas társulata élén 15 éve álló Blattner-díjas bábművész Sokorópátkán született. A Győrhöz közeli falu meghatározta gyerekkorát, hiszen itt élt imádott nagymamája. „Elképesztő asszony volt, a világ legjobb meséit tudta, és ugyanúgy elagyabugyálta a német katonát, mint az oroszt.” Exhibicionizmusa már gyerekként társul szegődött hozzá, a sokorói akácerdő természet adta színpadán játszott barátnőinek. „Nem értettem, hogy a falusi munkát végző gyerekek miért nem érnek rá próbálni.” A Győri Keksz és Ostyagyárban dolgozó szülők nagyon figyeltek három gyermekük oktatására, így a nyüzsgő kislány a Bartók zenei általános után a Révai Gimnáziumban folytatta tanulmányait. „Nem érzékeltünk semmit a szocializmusból a középiskolában, és az ifiházban sem, ahol a hetvenes években a fiatalok összegyűltek megváltani a világot.” Érettségi után Pécsett szerzett magyar-ének szakos főiskolai diplomát, amit megfejelt egy magyar bölcsész egyetemi szakkal. Ez időtájt került kapcsolatba a Bóbita Bábszínházzal. „Bementem, leesett az állam, és azóta is úgy van. Kiderült, hogy a bábszínház már rég nem a paravánról szól.” Ez meghatározta pályája további alakulását, így elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem színházelmélet-dramaturgia szakát is. A Vaskakashoz került, amely igazgatása alatt bekerült a hazai színházi szakma vérkeringésébe, és ők szervezik Győr kiváló művészeti fesztiválnak minősített rendezvénysorozatát a Győrkőcfesztivált is.

A Vaskakasba lépve minden olyan mesés, de legutóbb a városi közgyűlésbe is vittek varázslatot, feldíszítették az ülésterem ajtaját.

A mesék soha nem a gyerekeknek születtek, hiszen egy nagy ősi, kollektív tudás volt az, amit átadtak egymásnak az emberek. Ott ültek egy közösségi helyen, és a sámán, az öregasszony, a mesemondó, az emlékezetőrző – bárhogy is nevezték a különböző kultúrákban – tovább adta ezeket a bölcsességeket. Nagyon metaforikus, rituális esemény volt ez, amin persze a gyerekek is részt vettek.

Ezekben a történetekben rendre megjelent a gonosz. Ma vannak, akik azt mondják, jó-jó felnőtteknek igen, de gyerekeknek nem kellene ilyet mutogatni.

Sajnos néhány felnőttnél még mindig tapasztalható, hogy számon kérik: miért gonosz a gonosz, hiszen attól félnek a gyerekek? De a világ - leegyszerűsítve – a világos és a sötét erőből áll, a színpadi játék pedig nem tud felépülni feszültség és konfliktus nélkül, és a hős erejét is kisebbítem azzal, ha lebutítom a gonoszt. Egy idióta sárkányt legyőzni, nem egy akkora hőstett. A gonosz néha nagyon csábító, vonzó, és néha nagyon félelmetes. Teljesen normális érzés félni a sötéttől, az intrikustól. Az a nem normális, ha a gyerek úgy megy haza, hogy nem semmisül meg a Rossz. Nagyon fontos, hogy amikor ezekben a mesékben felmutatod a sötét oldalt, akkor az egy elég jó dramaturgiai ponton, jól láthatóan és dekódolhatóan megsemmisüljön, mert különben a kisgyerek este nem fog tudni elaludni. Nagyon kell erre ügyelni, de nem az a megoldás, hogy csak virágokat mutatunk a bábszínházban. Azt gondolom egyébként, hogy a gyerekeknek az öncélú pornográfián és az öncélú erőszakon kívül mindent meg lehet mutatni, az ő szintjükön, az ő nyelvükön, abban a konstellációban, hogy a végén győz a jó. Itt a halál kérdése, például. A gyerekek kíváncsiak, hogy amikor a felnőttek azt mondják, elment, akkor mire gondolnak, hova ment el a nagypapa? Álszent, és strucc politika, ha erről nem beszélünk velünk. Sokkal rosszabb, ha kibeszéletlenül érthetetlen marad ez a dolog. Sajnos gyerekem nincsen, nagy igazságtalanság ez az élettől, de nagyon sok gyerekkel vagyok jóban, akik visszaigazolják azt, hogy ezek az előadások, és ezek a történetek fontosak voltak, és egyáltalán nem úgy rendítették meg őket, ahogy mi azt fehér asztalnál elképzeljük. Olyan sok mindent értenek ők, jobban mint mi.

Honnan tudnak a gyerekek nyelvén?

A gyerekek nyelvén érteni nem olyan bonyolult, sőt azt gondolom, hogy nincs is olyan, hogy a gyerekek nyelve. Nem kell velük gügyögni- mütyögni, nem kell azt gondolni, hogy ők nem értik a körülöttük történő dolgokat, elég szeretni őket, figyelni rájuk, és komolyan venni őket. A kérdést a praktikus oldaláról megközelítve pedig van egy módszerem: nagyon erősen visszaemlékezem arra, hogy gyerekként milyen felnőtteket szerettem volna magam körül, hova szerettem volna eljutni, mire vágytam... Ha ezt az ember tudatosan ébren tartja magában, akkor abban a pillanatban, ahogy átkerül egy másik oldalra, jól tudja működtetni ezeket.

A régi mesék – Piroska és a farkas, Borsószem hercegnő stb. - újra feldolgozása azt jelenti, hogy az alapkérdések ugyanazok ma is, viszont más kell ahhoz, hogy lekössük a gyerekeket?

Ezek a történetek örökzöld morális és szociális értékeket, helyzeteket vetnek fel. Amíg élünk a Földön, addig lesz Piroska és a farkas, Hófehérke és Hamupipőke. Mindig nagyon izgalmas, hogy hogy lehet a már unásig ismert mesét úgy megfogni, hogy az a mostani gyerekeknek érdekes legyen. Hogy hogy találja meg benne a rendező és a színészek azt az aktualitást, azt a másik réteget, amit eddig nem gondoltak bele. Ezért is volt jó, hogy a közelmúltban nagyon fiatal, huszonéves rendezőkkel dolgoztuk fel ezeket. Érdekes, hogy a történet most egy nő és egy férfi viszonyáról szól a Piroska és a farkas ürügyén, de ne értsen félre, ez szintén gyerekeknek való előadás. A két játszó viszonya, a dominancia harc áll a középpontban: a férfi Piroska és a farkast akar játszani, a nő pedig egy másik mesét. Arról a játékról van szól, hogy ki merre tudja befolyásolni az eseményeket, mennyire tudja érvényesíteni az akaratát. A humora is nagyon jó a darabnak, nagyon sokat nevettek rajta a gyerekek. A te akarod - én akarom, én engedek - te engedsz játék nagyon fontos kérdés, a mai világban meg főleg. Lehet, hogy közben nem virágot szedni megy el Piroska, hanem beleesik egy verembe, a nagymama pedig nem egy anyóka az erdőben, hanem egy csipkeharisnyás fitnesz nagyi tele energiával, de a történet akkor is arról szól, hogy egy kislány hogy válik nagylánnyá egy ilyen találkozás során, és hogy hogy kell észrevenni, ha valaki nem igazul közeledik hozzád, és hogy milyen fontos a család mögötted.

A nagyon fiatal rendezők, akiket említett, végzős hallgatói a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek, és gyakorlatilag itt vizsgáztak. Rangot jelent, hogy ennek a Vaskakas a helyszíne?

Abszolút így élem meg, igen. Minden bábszínháznak eszébe jut, hogy rendező hallgatót fogad, de mi nagyon bátran bevállaltuk mind az ötöt. Ez a hétvégén három rendezőt, három dramaturgot, három zeneszerzőt, három produkciót, díszletet, technikát jelentett, és persze három helyiséget, ahol próbálni lehetett. Hajtós időszak volt, de azért éri meg, mert erre ide figyel a szakma. A szombati bemutatón olyan szakemberek voltak itt, akiknek a neve nagyon sokat jelent ezen a pályán, rajtuk kívül pedig 11 színházi kritikus ülte végig az előadásokat, és mind el vannak hűlve attól, hogy milyen jó a győri társulat. Tavaly kezdődött egyébként, hogy elkezdtek jönni ide a kritikusok, és ez nagyon nagy rang.

Azért a korábbi években is jártak már ide.

Igen, de nem tömegesen. Talán az sem véletlen, hogy a kritikusok az évad második legjobb gyerek előadásának az országban a mi Pecsenyehattyú és más mesék című bemutatónkat ítélték meg.

Magánvéleményem, de a felnőtt előadások legalább olyan értékesek, mint a gyerekeknek szólók. Gondolok itt a Kádár Kata revüre, a Bernarda Alba házára vagy a Kicsi nyuszi hopp hopp-ra, bár utóbbi vendégelőadás volt.

Van egy fiatal értelmiségi réteg, akinek hiányzik a kísérletező vagy különlegesebben fogalmazó színház. Látni kell, hogy eredetileg a báb sem a gyerekeknek született. Gondoljunk a vásári bábjátékokra, amelyek rendkívül szókimondók, őszinték voltak, nem szabott nekik határt semmilyen esztétika. Ezek az előadások hirtelen és gyorsan reagáltak a helyi viszonyokra. Ha Győrben játszották, akkor a győri méltóságokat, ha Bécsben, akkor a bécsieket tették a gúny tárgyává. Akárcsak a vásári komédiák szabad szájúak, erotikusak voltak, és nem gyerekeknek születtek, csak a báb – baba analógia egyszer csak gyerekszínházzá tette ezt a formát. A gyerekek nagyon érzékenyek a metaforára, mert a bábu mindig egy jel. Egyébként a gyerekszínházi színésznek is nagyon fontos megmérettetni magát felnőtt közönség előtt is. A mi művészeinknek ehhez is megvan a végzettsége. Magyarországon sajnos sokszor úgy gondolják, hogy kisebb fajsúlyt jelent gyerekeknek írni vagy játszani, de gondoljunk csak Weöres Sándorra, Lázár Ervinre vagy Csukás Istvánra vagy a mostaniak közül Lackfira – a legjobbak írnak ilyen darabokat.

15 éve igazgató, a bábszínház szárnyal, még a nagy nemzetiben is vendégszerepelnek a fővárosban. Van még olyan cél, amit nem ért el?

Azt azért még nagyon szeretném megérni, hogy kapunk egy új épületet. A városvezetés nagyon pozitív ez ügyben, nagy lépéseket is tesznek, de még türelemre intenek.

Wurmbrandt András