Néha annyira félnek az emberek az egyedülléttől, a magánytól, hogy önmaguknak hátraarcot fordítva, egy jó szó, egy kis kedvesség reményében, a „csak párosan szép az élet” zászlaját lelkesen lobogtatva, fejest ugranak zavarosabb, jegesebb vizekbe is. Sokan szinte elveszítik a józan ítélőképességüket, a látásukról nem is beszélve, s a Nagy Ő fantomját kergetve egyik kapcsolatból a másikba menekülnek. A szerelem szerelmeseként mindenkiben a „na, most megtaláltam az igazit” vélik felfedezni. Gyakran a családnak, a kollégáknak való megfelelés, hogy lám, én is végre elkeltem, viszi bele az embert olyan viszonyba, amely később akár a börtönévé is válhat, és lesz a viszonyból iszony. Egy darabig lehet a boldog szeretőt játszani, de a különbségek hamar előbukkannak, és kezdődnek a játszmák, a harcok, vagy éppen beáll a fagyos csend. Naponta egy másik személy képében tetszelegni viszont roppant fáradságos feladat, hosszú távon felőrli a lelket, aztán komoly testi tüneteket is produkálhat. Esetenként képes az ember egy életen át álarcosbált játszani, a családra, a gyerekekre hivatkozva, de az anyagi helyzet is nagy úr. A bátrabbaknak persze mindig ott a menekülési útvonal. Az idő viszont könyörtelenül rohan, az életünk véges. Egy rossz választás nem éri meg a nagy sietséget, a kapkodást. Ne szórd ezerfelé, egy feneketlen kút legmélyére a kincseid, ne tépj ki darabokat a lelkedből, ne pazarold el az életed. Engedd meg magadnak, hogy a szíved szerint dönthess, hogy végre boldog légy, hisz megérdemled.

Kerecsényi Éva