A vízilabda egyik legproblematikusabb területe a játékvezetés. A pólóban a fő események víz alatt történnek, így a nézők keveset látnak a fontosabb jelenetekből, egy-egy játékvezetői ítéletet illetően nincs az érdeklődők részéről visszacsatolás. Ez a sípmestereknek elvileg manipulálási lehetőséget biztosít. Legfőbb problémának én azt tartom, hogy a játékvezetés nem következetes. Minden egyes világversenyen más felfogásban vezetnek, sőt sokszor még egy adott világeseményen belül is más-más koncepcióval találkozunk. Ehhez a csapatoknak (nemcsak a magyarnak)nagyon nehéz alkalmazkodniuk. Üdvözítő megoldásnak tartanám, ha az egyes versenyek előtt egy hónappal már értesítenék a résztevő válogatottakat a várható bírói felfogásról, s aztpontosan be is tartatnák (pl. a leftek, vagy az állóbekkek védelmét helyezik-e előtérbe, engedik-e a kemény játékot, hol a keménység és durvaság határa).

Már az "Útban a negyedi arany felé?" című blogbejegyzésemben is említettem, hogy a magas átlagéletkorú magyar csapat teljesítményében esetleg hullámzások lehetnek. Bíztam azonban benne, hogy a Kemény-legények a sorsdöntő meccsekre felszívják magukat. Sajnos nem úgy lett, ennek azonban rajtunk kívülálló okai is vannak. Az előző három világversenyen két-három csapat alkotta a nemzetközi pólósélet elitjét (Magyarország, Szerbia, esetleg Horvátország), azonban az utóbbi két évben Olaszország, majd az év eleje óta Montenegró is bejelentkezett az esélyes válogatottak sorába. Így egyre több meccsen kellett volna maximális fordulatszámon pörögni, ami 30 év feletti sportolók esetében különösen nehéz. Gyakorlatilag a 2004-es teljesítményt kellett volna megismételni, vagyis az elsőtől az utolsó meccsig legalább 90%-os hatékonysággal játszani. Csapatunknál az igazi probléma a védekezéssel volt. Az athéni olimpián egyetlen meccsen sem kaptunk még tíz gólt sem, azt a versenyt gyakorlatilag a Kemény Dénes által tökéletesre fejlesztett bekkeléssel nyertük meg, persze támadójátékunk is szemet gyönyörködtető volt. A sydney-i olimpián is csak egy alkalommal kaptunk tíz gólt, az egyenes kieséses szakaszban viszont egy-egy meccsenmaximum hétszer kellett kapusainknak a hálóba nyúlniuk. Pekingben csak a középkategóriás ausztrálok lőttek nekünk 12 gólt, miazonban13-szor mattoltuk őket. A többi meccsen azonban az "elhárítás" jól működött. Sajnos Londonban nem így volt, a szerbek, a montenegróiak és az olaszok is tíz fölött lőttek a magyar csapatnak, ezzel már rangadót nem lehetett nyerni. Kemény Dénes Varga Tamás visszahívásával az ellenfelek lefteinek fogását többé-kevésbé megoldotta, inkább a blokkok működésével voltak problémák, így kívülről, átlövésből kaptunk sok gólt. A kapusok kevés segítséget kaptak a védőktől, ezzel is magyarázható, hogy a korábban mindig brillírozó Szécsi Zoltán most viszonylag haloványabb teljesítményt nyújtott. A bennünket megelőző négy rivális elsősorban védekezésben múlt felül minket, támadójátékban felvettük velük a versenyt. Az úgynevezett tolódásos lábtempós védekezést (rengeteg lábmunkával, sok oldalmozgással követni az ellenfél támadójátékát)a délszláv és olasz iskolákban már egészen fiatalon megtanulják a játékosok, így a felnőtt keretbe kerülve azt tökéletesen tudják is alkalmazni. A mi klasszisaink pár évvel ezelőtt virtuóz technikájukkal és mozgékony játékukkal szét tudták szedni a ellenfelek hírhedt védelmét, a harmincas éveik közepétől azonban már természetes, hogy veszítettek robbanékonyságukon. A korábbi időszakban az ellenfelek védekezése ellen még létezett ellenszer, napjainkban viszont már nem. Azt azonban feltétlenül le kell írni, hogy még mindig a magyar csapat játsza a legszebb vízilabdát. Egy-egy meccsen még felelevenedtek Kásás Tamás "oda nem nézős"pontos passzai, Kiss Gergely és Madaras Norbert balkezes bombái. A magyar-spanyol meccsen nagyon szomorú voltam, hiszen szembesültem, hogy ez a mérkőzés volt az Aranygeneráció utolsó fellépése. Bízom benne, hogy a Magyar Vízilabda Szövetség majd szervez számukra egy hazai búcsúmeccset is, megköszönve nekik az 1997-2008 közötti sok-sok győztesen megvívott csatát, valamint a háromszoros olimpiai bajnoki címet.

A jövő évben a magyar férfi vízilabdázásban új korszak kezdődik. A keret fiatalabb tagjai persze maradnak, s köztük is vannak egészen kivételes képességű tehetségek. Varga Dénes lövéseit például élmény nézni, Hosnyánszky Norbert pedig támadásban és védekezésben is klasszissá nőtte ki magát. Varga Dániel jól bekkel, s Hárai Balázs leftjátéka is több, mint bíztató. Ő a visszatérő Kis Gáborral együtt az elkövetkező négy évben megoldja válogatottunk leftjátékát. Az olimpián a beugró Nagy Viktor a kapuban jó teljesítményt nyújtott, Baksa Lászlóval ketten a jövő hálóőrei lehetnek. A fiatalok közül én a balkezes Vámos Mártonban látok fantáziát, rosszkéz oldalon azonban lényegesen szegényesebb lesz a játékunk. Sajnosa valamikori nagy ígéret Létay Krisztiánból egyelőre nem lett klasszis játékos. A szegedi Török Béla és az egri Bundschuch Erik már voltak tagjai a bő felnőtt keretnek, a jövőben rájuk is lehet számítani. Csapó Gábor és Faragó Tamás szerint Bátori Bence is klasszissá nőheti ki magát, Bence azonban az utóbbi egy évben kissé megállt a fejlődésben. Az utánpótlás irányítását a tavalyi évtől Horkai György vette át, aki az erőnlét fejlesztésére és az egyéni képzésekre komoly hangsúlyt fektet. Horkainak a vlv.hu-n kifejtett véleménye szerint a posztra való nevelést, különösen leftek és bekkek esetében, már a korai időszakban meg kell kezdeni, e területen a délszláv és az olasz iskolák példáját kívánja követni. Gondolom az utánpótlás szakma körében lesz vita, egyesek szerint ugyanis eleinte az általános képzést kell erősíteni, hogy minél univerzálisabb játékosokat neveljünk. Én úgy gondolom, valahol a köztes megoldás a helyes, s Horkai György is erre helyezi a hangsúlyt. A nevelésben valahol meg kell találni azt az egyensúlyt, hogy a fifikás magyar játék megmaradjon, ugyanakkor déli szomszédaintól az erőpólóból is lessünk el valamit. Az elmúlt 15 év sikereinek köszönhetően hazánkban megnövekedett a vízilabda iránti érdeklődés, egyre több gyerek szeretne megismerkedni a játék alapjaival. Problémát okoz ugyanakkor, hogy az ország kevés fedett uszodával rendelkezik, így a gyermeklétszám növekedése miatt nagy a zsúfoltság. Aránylag kevés az utánpótlásedzők száma is, így egy szakembernek jóval több gyermekkel kell foglalkoznia. Emiatt viszont jóval kevesebb idő juthat egy-egy gyerekre. Persze az uszodakérdés megoldása komoly kiadást igényel.

A következő két évben nekünk szurkolóknak elsősorban türelemre lesz szüksége. A nagy csapat árnyákában az újaknak nagyon nehéz dolguk lesz, s a csapatépítés nehézségeivel is szembesülni kell. Korábban egy-két generációból lehetett válogatottat építeni, ők már ifjúkoruk óta ismerték egymás gondolatát. Most több korosztályból kell válogatni, így az összeszoktatás és a helyes játékrendszer kialakítása időigényes lesz.