„Almásfüzitő. Itt most azt a kiállítást mutatják be, amelyik a készülő anyagaim közül éppen bemutatható.”

Zsolt mindig tudott nekem újat és izgalmasat mutatni. Nem csak fotói tartalmával, hanem jeles művészetének oktatásával is a győri Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Karán, alkalmazott fotográfus szakon. Élvezettel hallgattam a negatív előhívásról szóló labor óráit vagy amikor arról is mesélt például, hogy milyen részei vannak a fényképezőgépnek.

„ Szamódy lencséje azonban nem ezt a diadalmas Kínát keresi, hanem az őrült tempó mögött rejtőző embereket. A romokat örökíti meg, amelyekre az új birodalom alapozódik. A fizikai értelemben düledező, szegényes, puszta lakónegyedeket, és az ideológiai romokat is egyben, az átnevelés egykori írásos és képi propagandájának nyomait. Objektíve egyszerre vonz és taszít. Vonzó meglesni a hétköznapi tevékenységük közepette az emberek örömét, bánatát, magányát, erőfeszítéseket a mindennapok reménykedéseiben. A használatban megkopott koros masinákat a digitális játékszerek világában. A kamera azokat az elgyötört, törődött emberekkel szembesít, akik mit sem tudnak a csillogó növekedési mutatók világáról, minden technikai fejlődés ellenében élnek. Szamódy Zolt Olaf fotói az űrt, a szakadékot mutatják, a megrekedtséget.” / Uhl Gabriella – művészettörténész/

Mi az, ami megdöbbentett vagy különleges, maradandó élményt adott fotózásaid során?
Kína önmagában különleges és maradandó számomra. 2008, 2009 után most harmadszorra látogathattam el Kínába. Minden alkalommal meghívásra, felkérésre érkeztem. Most is, mert láthatóan Kína nyitni szeretne a világ felé és törekvésükben kiemelt helye van Magyarországnak, legalább az európai szintéren. Ezt a törekvést erősíti az a tény, hogy 2014-ben lesz a 65. évfordulója a Kínai – Magyar diplomáciai kapcsolatok felvételének.
Maradandó viszont az azonosság érzete volt, az hogy pontosan olyan emberek, olyan életet élnek, mint mi, pontosan azt szeretnék, mint mi – élni!
Persze ez a személyes, magánéleti kérdésekre érvényes. Igen látom, láttuk a kulturális és egyéb eltéréseket, különbségeket is, lényegesnek mégis az azonosságot érzékelem, ők pontosan azt szeretnék, amit mi, azonos helyzetekben pontosan úgy viselkednek, mint mi.
Megjegyzem, a fotográfia elsőrendű témája az ember és az őt körülvevő környezet, az is, amit az ember épít és az is, amit tönkretesz.
A művésznek lehetősége van ezt rögzíteni, ebben a kérdéskörben alkotni. Ezt lehet dokumentarista módon és úgynevezett kreatív módon tenni, amikor az alkotó átrendezi a valóságot.
Én inkább dokumentarista módon teszem ezt, de számomra fontos a vizuális nyelv és a vizuális kifejezési mód, amikor képet készítek. Szeretném ezt verbális információk nélkül megoldani és remélem ez néha sikerül is.

„ Öt centiméterről a föld felett”, amelyik elválasztja a fizikait a metafizikaitól, mivel odaátról a látható láthatatlanná válik, a titokzatos valami ”valami egészen mássá” minősül át. Ezért nyúlok egy kínai fogalomhoz, amelyik a taoizmus második elvét határozza meg: wuwei. Ez a nem cselekvés, a nem alkotás elve. „Az út örök és tétlen, mégis mindent végbevisz észrevétlen.”- mondja Lao-Ce. „A wuwei átfordítja a távolságtartó eleganciát, mellyel át lehet fogni, és ki lehet fejezni a világot, azt a természetességet, amellyel közel engeded magadhoz a dolgokat, és ahogyan ezeket fogadod.”

Hogy látod, hogyan lehet ma alkalmazott fotográfusként jól helytállni?
Ma az alkalmazott fotográfiában sajnos nem a képzett versenytársakkal kell megküzdeni, hanem a bármilyen – olcsó áron dolgozó dilettánsokkal- Veszünk egy gépet, és bekapcsoljuk, tehát fotográfusok vagyunk- furcsa figurákkal!
Azokkal meg nem lehet, mert akár ellenszolgáltatás nélkül átadják képeiket, mindegy milyen áron, csakhogy mondhassák – Ők fotográfusok. Persze ezeket a képeket gyakran a „grafikusoknak” kell helyrehozni sokkal több pénzért, de ők a szent PC világból érkeznek. A megrendelő, boldog, mert képzeli sokat spórolt és hasra esik, de az ingyen fotó persze drágább lesz a számítógépes beavatkozás által.

Köszönöm a beszélgetést!

Végül Ramona Novicov, műkritikus szavait idézném, aki így írt Zsolt képeiről:
„Megállanék pár pillanatra ennek a nézésnek a természeténél. Az a periférikus látás ez, amelyet a művészek és a küzdősportok harcosai jól ismernek, az a nézés ez, mely által mindent be lehet fogni, anélkül, hogy odanéznél valamire. Egy tekintet, mely végigfolyik az embereken és dolgokon, mint egy víz, amely összetart és nem választ szét, az a kezdet és vég nélkül való tekintet, melynek nincs célja, amelyik nem válogat, és nem taszít, amelyik figyelmes, de nem feszült, de amelyik a befogadás természetességével és érzékenységével kapja meg a báj auráját. Így magyarázom én Zsolt képeinek varázsát. Képekét, melyek egy olyan paradoxális világba visznek át, mint a mai Kína, ám anélkül, hogy átéreznénk a paradoxont, a töréseket, a folyamatosság megszakadását, a másságot, a hagyomány szentségének elválását a jelen világ hiúságától és idegfeszültségétől. Képei magukban hordozzák rokonszenvező csábítását annak a tekintetnek, mely „a másiknak” szól, de a tágra nyitott ajtónak is a misztériumát, s az árnyéknak, mely minduntalan utat enged annak a valaminek, ami ránk vár, valószínű, hogy ugyanolyan csodálkozva, mint ahogyan mi várunk rá, a falakon túl, a fátylakon túl, túl önmagunkon.” /Ramona Novicov, műkritikus /