Mikor ott állunk magában a kánaánban, ezernyi csilingelő gyermekkacaj között, egy égbe repítő szerelemmel az oldalunkon és két gyerek büszke szülőjeként; csak az lenne a dolgom, hogy felhőtlenül élvezzem ezt a csodás nyári estét az ég minden egyes árnyalatát csodálattal vegyem tudomásul. Nem morgolódni az esőfelhőkön és zivatarokon, hanem rácsodálkozni az ég minden tónusára, az égi csodákra, ami az életünket is egy perc alatt változtatta meg, és tudnunk kell és elfogadni hogy ez bármelyik pillanatban ugyanúgy megtörténhet és új fordulatot vehet minden. Rossz és jó értelemben is. Amíg elértünk eddig a boldog pillanatig, addig is sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, de mindig ott voltak azok a vicces emlékek, vagy szívmelengető múltbéli pillanatok, amik erőt adtak, hogy a hidegben is továbbküzdjünk, egyszer elérjük a célt. Az embernek csodálatos varázsereje van, mi mindig tudunk meleget csiholni. Minden ember képes szeretni. A lényeg hogy ne marjuk el magunk mellől a boldogságot, azokat, akiket mindennél jobban szeretünk, akikkel fényesebb a nappal és csillagos minden éjszaka. Sokszor saját természetünket kell, hogy leküzdjük, hiszen az ember ha megszokta a nehézségeket, újra és újra maga mellé várja őket és nem is kell sokáig várni rájuk… Néha az emberek megijednek attól hogy boldogok, hiszen már úgy megszokták a szürkeséget és a szivárvány hirtelen hivalkodó színeivel megvakítja a sötétben élt embert. De egy idő után hozzászokhat a szemünk ehhez a ragyogáshoz is, sőt mi magunk leszünk azok, akik ragyognak és ragyogtatnak. Ha merünk boldogok lenni, és merjük leküzdeni akár önmagunkat is.

Egy igazán elcsépelt de megfontolandó mondást tűznék ide a végére: „Élj minden napod úgy mintha életed utolsó napját élnéd” másképpen működne a világ, másképpen forogna a Föld.