„ – Tea?
- Igen, méltóságos uram.
- Ohó! – mondta lord Emsworth. – Há? Tea, mi? Tea? Igen. Tea. Pontosan. Tea, az ám. Pompás.
Megjegyzéseiből arra lehetett következtetni, hogy a lord megtudta: itt a tea ideje, s ez örömöt szerzett neki.”

A fenti részletnél nem is kéne több szót fecsérelni ajánlásra, hiszen ez már maga meghozza az ember kedvét. Hogy mégsem így cselekszem, annak egyetlen, ámde annál nyomósabb oka van: könyvajánlós honlapot építgetek.
No, de hol is kezdjem?
A legésszerűbb az elején, vagyis a blandingsi kastélyban, ahol per pillanat még minden rendben van. Lord Emsworth elégedett Blandings Császárnőjével, aki minden bizonnyal másodszorra is elhozza a második díjat a shropshire-i mezőgazdasági vásárról, Galahad Threepwood könyvet ír, és természetesen, két szerelmespár is vígan éli világát. Egészen addig, amíg fel nem merülnek anyagi-és más természetű gondok.
Ronnie Fish házasodna, de ehhez pénzre van szüksége, amit a gyámjából kellene kipumpálni. Ez a gyám Lord Emsworth, aki bár szűkösen van ellátva észből, rossz néven veszi, ha valaki a császárnő hátán pingpong-labdát pattogtat. Pláne ha az a valaki Ronnie, aki Hugo Carmodyval karöltve, csődbe vitt egy fogadót. Be kell látnunk ez a kombináció, mármint a fogadó csődje, és a labdapattogtatás, minden gyámnál egyenértékű lenne a teljes pénzzárlattal.
Lordunknak azonban más problémái is akadnak, méghozzá Rupert „Kiváló”Baxter, aki titkárként szolgált, de elmeállapotára való tekintettel elküldték a kastélytól. Csakhogy Lady Constanse hiányolja és visszahívja. Ezzel megdönti a népszerűtlenségi rekordot.
Cselekményből nincs hiány, ez egy P. G. Wodehousenál elképzelhetetlen, így tanúi lehetünk amint, Blandings Császárnőjének lába kél, és ahogy a peches nyomozó Percy Pilbeam nyomába ered, valamint belenézhetünk Gallie bácsi kéziratába, amely az érintettek részéről kínos, az olvasók részéről mulatságos, és amire többen is vadásznak. Többnyire megsemmísítési célzattal
Végül minden megoldódik, minden a helyére kerül, és mindenki boldog. Kivéve szegényt Pilbeamot, de hát ilyen az élet.
Annak ellenére, hogy a végére ki lehet tenni a rózsaszín neonfényekkel villogó feliratot, hogy Happy End, mégsem nyálas.
Tényleg.
Nekem lehet hinni, mert édesanyám évek óta rimánkodik nekem, hogy olvassak valami pöttyös könyvet, ne csak folyton horrort – ami nyilvánvalóan nem igaz, mert krimit, és fantasyt is szoktam – de a gyomrom nem vette be.
Egészen addig, míg meg nem ismertem P. G. Wodehouset, mert az ő könyveiben menetrendszerűen felbukkanó szerelmeseknek drukkolok. És közben jókat vinnyogok, mert mindig és folyton történik valami, ami alaposan megmozgatja a rekeszizmokat.
Nyugodtan alkalmazható gyógyírként a búbánat ellen, mert aki ezen nem kacag fel, legalább egyszer, az kőből van.
Vonaton, villamoson, buszon vagy egyéb tömegközlekedési eszközön nem ajánlatos forgatni, mert a hangos/visszafojtott röhögést nem mindenki tolerálja. És az sem segít, ha felolvassuk a derültség okát, mert könnyen a sárgára festett házban találjuk magunkat. Bár ezt bánja a fene, ha egy ilyen remek könyv nálunk.
De hogy ki is Blandings Császárnője?
Nos, ezt nem árulom el, de annyit segítek, hogy nem az akire gondolnátok.
A rutinos Wodehouse rajongók ne súgjanak, hadd fedezzék fel maguk!