„U: Azt mondják, a delfinek nagyon barátságosak az emberhez: igaz ez, Fa? Maga szereti az embereket?
Fa: Igen, nagyon. (Nyomatékosan megismétli:) Nagyon.
U: Miért?
Fa: Mert jók, mert simák, mert kezük van, és mindenféléket tudnak készíteni.”

Először meg szeretném jegyezni, hogy ez a könyv nem jó beugró Merle világába, de ha már többet olvastunk a szerzőtől, akkor nyugodtan próbálkozzunk meg vele. Azért mondom ezt, mert a stílusától hajtépést lehet kapni. Egész egyszerűen annyira hadar, siet, és mindent egyszerre akar elmondani, a szereplő gondolatait, a környezetet, hogy ez rendkívül zavaró. Tényleg. Nekem kétszer kellett belefognom, mire egyszer sikerült megszoknom a stílusát. Aztán nem bántam meg, mert a történet hátborzongatóan parádés, és a szerző időnként megkegyelmez nekünk és átvált kevésbé sodró lendületűbe.
Elolvasása után pedig ajánlott egy csendes és háborítatlan zugba elvonulni, hogy valahogy megemésszük az egészet és megbocsássunk magunknak azért, hogy emberek vagyunk.
Egész egyszerűen annyira profin kezeli tipikus személyiségjegyeinket, olyan hűen adja vissza a bennünk dúló sötétséget és a fényt, a társadalom és az egyén viszonyát, azt, hogy miként válhat egy alapvetően jó, színtisztán tudományos és fantasztikus felfedezésből háborús játékszer, hogy akit ez nem kavar fel, annak nincs lelkiismerete.
Adva van egy tudós, Sevilla professzor, aki igencsak nagy fába vágta a fejszéjét, mert elhatározta, hogy megtanítja a delfineket angolul beszélni. Csapatával karöltve ez sikerül is nekik. És ettől veri kenterbe az összes sci-fi regényt. Mert ugye az idegennek való kapcsolattartás, akármennyire is hisz benne, vagy nem hisz benne az ember, azért valamilyen szinten fikció marad. Az azonban, hogy sikerül egy ilyen értelmes, földi fajjal kapcsolatba lépni, hát az valami elképesztő és óriási. És még akár tényleg sikerülhet, ami hatalmas lépés lenne a tudomány számára. Fenntartom, hogy nagyobb, mint a Holdra szállás. De legalábbis azzal egyenlő.
Ez mind szép és jó, és talán még azt is elnézhetjük, hogy ez is divatként söpör végig a világon. A divatot sajnos nem hagyhatjuk ki a számításból, lévén, akárki akármit is mondd, mindannyiunk életében részt vesz, csak mondjuk, a ruhadivat helyett a részvénydivatot követjük szemmel. Ezt is sikerül ugyan túlzásba vinni, de ez még mindig ártalmatlanabb szórakozás, mint amire a hadászat akarja őket felhasználni.
Mint élő torpedókat.
Ha jobban belegondolunk ez azért nagyon tipikus. Adva van egy hihetetlenül nagyszerű felfedezés, erre az ember kitalálja, hogy hogyan lehetne arra felhasználni, hogy elpusztítsuk egymást.
Mindennek persze a delfinek szívják meg a levét, meg a tudósok, akik ebben az őrült világban, és ami egyáltalán nem áll távol a miénktől, a nemes értékeket testesítik meg. No és azt a halvány reménysugarat, hogy nincs minden veszve még.
Ajánlom azoknak, akik éppen világutáló korszakukat élik, akiket érdekel, hogy mi lehet a véleményük rólunk egy velünk élő állatfajnak és mindazoknak, akik megunták már az indokolatlan öntömjénezést.