Fekete Miklós a Győri Nemzeti Színház tánckarvezetője és koreográfusa. Táncművész tanulmányait a Magyar Állami Artistaképző Intézetben végezte, ahol 1986-ban akrobatikus színpadi táncos képesítést szerzett.

Vele beszélgettünk a győri Krúdy Gyula Gimnázium tanulóival.

Mi egy koreográfus feladata?
Egy koreográfusnak a munkája elégé összetett és sokoldalú, hiszen többféle dologra mondhatjuk, hogy koreográfiát igényel. Ugye a mi esetünkben, mivel színházi előadásokról beszélünk, hogy ez mindig, -száz százalékos arányban mondhatom-, valamilyen zenés előadásnak a tánckoreográfiájáról beszélünk. Ez lehet operett, opera, musical, zenés játék, de akármilyen prózai darabban is lehet egy olyan koreográfusi munka. Akár egy pantomimes játék vagy bármi ilyesmi. Tehát ez egy nagyon összetett feladatkör.
Az ihletet honnan meríted?
Az ihletet leginkább a zene adja. Én, mint koreográfus úgy dolgozom, hogy musicaleket, operetteket, operákat, musicaleket- amiket az előbb felsoroltam- szoktam leginkább csinálni. Az a koreográfus, aki önálló műveket alkot, az is egy másik dolog. Ő ott kitalálja a történetet, megkeresi hozzá a megkeresi hozzá a megfelelő zenét. A mi esetünkben ez fordítva van, mert nálunk a zene már meg van és meg van a történet is. Ebben a felfogásában nekem az a feladatom, hogy ehhez a történethez és ehhez a zenéhez megkeressem azt a fajta mozgásstílust, ami éppen aktuális, aztán itt jön az én ihletem, hogy ezt hogyan alkotom meg, hogy érdekes legyen, izgalmas legyen, ne legyen túl szokványos, - mert manapság arra az emberek azt mondják, hogy ez a kettőt jobbra, kettőt balra..- , de ugyanakkor egy nagyon érdekes munka. Főleg azért, mert amikor színészekkel dolgozom, ott belőlük kell kiindulnom. Én mindig annak a híve voltam, hogy amikor koreografálok és színészekkel dolgozom, de még a táncosok esetében is, - hiszen én magam is 23 évig színpadon táncoltam- azt szeretem, hogy ha azok érzik jól magukat benne, akik az előadást csinálják. Nem nekem kell ott világot jelentő dolgokat megalkotnom, nekem az a feladatom, hogy olyan koreográfiát készítsek, amiben ők jól érzik magukat. Itt jön abban a nehézség, hogy a színészeknél mindig rájuk kell szabnom, az ő egyéniségükre kell kitalálnom, hogy jól is álljon nekik, szeresse is csinálni, ne féljen tőle. A táncosoknál egy kicsit más, tehát ott az embernek meg van a lehetősége, hogy megpróbál egy kicsit brillírozni. Megpróbáljuk abba már a saját egyéniségünket is beletenni.
Volt már olyan, amit megálmodtál és nem tudtak megvalósítani a színészek?
Nem, és ennek van egy nagyon-nagyon szép része. Én nagyon szeretek úgy dolgozni, például színészekkel, hogy- mert az ő agyuk is dolgozik egy síkon és az enyém is, de ez nem mindig találkozik. Viszont ebből kifolyólag nagyon-nagyon jó dolgokat tudunk közösen megszülni, ebben valami egészen fantasztikusak vagyunk, soha nem ütköztünk bele abba a problémába, hogy esetlegesen nem sikerült megvalósítani, amit szerettünk volna.
Az előadásokat milyen szemmel nézed?
Ez egy érdekes dolog, mert én itt - idézőjelben mondom- saját színházamban, az anyaszínházamban is, ha beülök egy előadásra, akkor én azt szeretem többször megnézni, mert én mindig figyelek valamit. Abban az esetben is, ha olyan előadást nézek, amiben van koreográfia. Vannak itt vendégkoreográfusok is, de én akkor sem úgy ülök be első körben, hogy akkor azonnal ráfókuszálom magam arra az egy dologra, arra az egy történésre a színpadon. Én mindig többször megnézem és mindig csemegézek magamnak, csemegézek abból, hogy milyenek a színészek, hogy milyen a rendezés és természetesen ebben a sorban ott van a koreográfia is, hiszen én azt gondolom, hogy mindenből tanulunk. Ez egy olyan pálya, ahol az ember az élete végéig tanul, tehát ameddig csinálod, azt addig tanulod, hiszen változnak a stílusok, a műfajok, ezer dolog jön közbe, ami a művészeteket a mai világban meghatározza. Azt gondolom, hogy ezekből rengeteget lehet tanulni pozitív és negatív oldalról is.
A próbák milyen hangulatban telnek?
Hát ez jó kérdés, ez nagyon változó. Én azt gondolom, hogy ha a magam oldaláról beszélek, számomra az nagyon fontos, hogy mindig jókedvűnek kell lennie, mert különben ha ez nem tud megtörténni és nem tud létrejönni, akkor én nem tudok úgy dolgozni, mert megváltozik a kapcsolatom az emberekkel, akikkel dolgoznom kell. Nekem nagyon fontos az, hogy közvetlen legyen ez a dolog. Én nem szeretem azt a fajta mentalitást, hogy most akkor én egy alkotó vagyok és neked az a dolgod, hogy megcsináld azt, amit én kérek, mert akkor sokkal jobban… és most megint visszakell kanyarodnom oda, hogy amikor táncosként dolgoztam, én sokkal jobban tudtam megvalósítani azt, amit kértek tőlem akkor, hogyha ezt olyan ember tette ezt felém, akitől én mindig pozitív kisugárzást kapok. Persze megvannak azok a határok, ahol valóban azt kell mondanom, hogy -na jó ezt így nem…-, vagy fegyelmezni kell, mert még a felnőtteket is fegyelmezni kell. Amikor gyerekekkel dolgozom, akkor ott nagyon szükség van arra, hogy az ember azt a fajta határt rögtön az elején megszabja a gyerekek felé, hogy meddig vagyok én toleráns az ő viselkedésükre, mert ha ezt nem teszem meg, akkor ott elharapóznak az indulatok és utána már nem tudok mit csinálni.. A színészeknél kicsit más a helyzet, mert- egyébként is egy színházi ember egy külön kis állatfarm- mi csak így szoktuk mondani csúnyán fogalmazva. Tehát más érzelemvilágunk van, más dolgok érdekelnek minket, kicsit szerintem mindannyian másabb emberek vagyunk és ezért, ha színészekkel dolgozom, ha ott történik valami jópofa dolog akár próbán, tehát valaki elront valamit és összeütközik a másikkal, neki arról azonnal egy sztori jut az eszébe. Nekem akkor ott kell hagynom neki időt, hogy ő ebbe mélyülni, hogy ezt el tudja mondani, de ugyanakkor velük szembe is meg kell csinálnom azt, hogy rendbe van és akkor most megyünk tovább, csináljuk. Én szeretek haladni, én nem szeretek sokáig molyolni dolgokon és így akkor gyümölcse lesz a munkának és majd utána lassul le, amikor elkezdjük cizellálni, pontosítani, megtanulni.
Történt már olyan, hogy az utolsó héten kellett változtatni valamit a koreográfiában?
Volt. Ilyen mindig is volt, mindig is van, mindig is lesz, amikor egy alkotónak ilyen feladata akad. Ezek nem jó dolgok, ha akkor kell már ilyenhez folyamodni.. ezt mi főpróbaidőszaknak hívjuk, amikor a bemutató hete van és akkor napi többszöri próbával csináljuk az elejétől a végéig.
Nem sokszor van rá szükség szerencsére, de ez nagyon sok dolognak lehet a függvénye. A színházi világban ezek a dolgok, mint a díszlet, a jelmez nem mindig a megfelelő időpontban állnak rendelkezésünkre. Abban az esetben, ha a főpróbahéten kerül be egy díszlet, vagy egy olyan jelmez, ami erőteljesen befolyásolhatja a mozgást, akkor bizony előfordult olyan, hogy a díszletet át kellett állítani, mert azt nem tudták úgy megcsinálni, ahogy azt mi elterveztük és ahogy én ahhoz beállítottam egy koreográfiát. Ilyenkor ott nincs más megoldás, ekkor az egész próba arról szól, hogy ezeket a dolgokat helyretesszük, kijavítjuk, átállítjuk egy kicsit, olyankor apró kis javításokra mindig szükség van. Én azt szoktam mondani, hogy ez ettől izgalmas.
Én tanítok gyerekeket is nagyon-nagyon régóta és mindig azt kérdezték tőlem, hogy az hogy van, hogy azok az emberek, akikkel én foglalkozom, azoknak nem probléma, hogy te azt mondod neki, hogy most itt ne úgy csinálj, hanem így csinálj, vagy most ne erre menj, hanem arra menj… Ilyenkor azt szoktam mesélni, hogy azért, mert én általában azt szoktam csinálni, hogy mivel időben elkészülök mindennel és van lehetőségem arra, hogy többször nézzek vissza dolgokat –és az ember akkor látja meg igazándiból, ha van benne valami kis hiba- és akkor én azt elkezdem javítgatni.
Mennyi idő kell egy koreográfia tökéletesítéséhez?
Beszéljünk egy előadásnak a megkoreografálásáról. Itt két véglet van az én esetemben. Van amikor nagyon-nagyon rövid idő alatt kell megalkotnom dolgokat. Volt nem is olyan régen a közelmúltban, amikor 18 koreográfiát kellett létrehoznom 6 nap alatt. Hát ez úgy történt, hogy volt egy asszisztens mellettem, aki nem koreográfus-asszisztens volt, hanem ő egy rendezőasszisztens hölgy, akit én nagy-nagyon szeretek és profinak tartok. Hiszen ő, ha velem dolgozik, ő nekem a lépéseket beírja, a szereplőknek a soraihoz az énekszámoknál. Ő elkészített nekem egy menetrendet, hogy mi az a tempó, amivel én ezt meg tudom valósítani ennyi idő alatt. Ami azt jelentette, hogy ő elmondta nekem: Figyelj ide, Miki, napi három számot kell megcsinálnod ahhoz, hogy elkészüljön. Most ebből az lett, hogy- mivel többféle koreográfus van, van aki improvizálva koreografál, van aki megtervezi nagyon előre a dolgokat. Én inkább improvizálva szeretek koreografálni, éppen abban a pillanatban, arra a zenére, mi jut eszembe. Most teljesen mindegy, hogy néptáncról beszélünk, vagy más stílusról. Normálesetben erre van 6 hét. Ha olyan az előadás, amiben meghatározó a koreográfia, akkor mindig azzal kezdünk, mert abban az esetben nem tud létrejönni a darabnak a folyamata, ha ezek nincsenek készen. Például ilyen volt az Aranycsapat. Az is egy olyan darab, ahol a rendező addig nem nagyon tudott egy folyamatot fölállítani, amíg a szituációhoz tartozó koreográfiák nem voltak meg. Mert egy színész az építkezik. Egy táncos az építkezik. Az Aranycsapatban a táncosok rengeteg szituációban is ott vannak. Ilyenkor nem táncosként funkcionálnak benne, hanem a darabnak a szereplői, akik ugyanúgy élik a szituációt, ugyanúgy történnek velük a dolgok. Amikor elkezdtem azt a darabot csinálni, nagyon rá kellett feküdnöm arra, hogy a koreográfiák menjenek-menjenek, hogy minél előbb tudjuk az egészet, vagy legalább egy felvonást próbálni, eltudjuk indítani előről és felépíteni. De ha olyan stílusú darabról beszélünk, ami például egy operettnél van legtöbbször, hogy abban felcsendül egy keringő, egy charleston vagy akár egy néptánc stílusú koreográfia, ott az ugye nem kapcsolódik annyira a szituációhoz. Ott van egy jelenet, aminek ez a megkoronázása, hogy elénekelnek és eltáncolunk egy számot, aminek mindig a tánccal, amikor hozzájön, az adja meg a koronáját. Ott nem vagyunk kötve, ahhoz, hogy most ezzel sietni hamar-hamar. Azt párhuzamosan szoktuk csinálni a rendezőkkel, hogy ő is rendez egy kicsit a darabból, én meg koreografálok hozzá egy kicsit, és akkor ezt ilyen szépen lassan felépítjük és amikor elérkezünk oda,- hát mondjuk én azt tartom egészségesnek minden színházi előadásnál, hogyha maga a bemutatásra kerülő darab, a premier előtti minimum kettő héttel úgy készen van, hogy azt el lehet indítani előről és akkor tudjuk egybe próbálni. Ez mindig meg is szokott történni. Tehát egy körülbelül így épül fel.
Köszönjük szépen!
Én is köszönöm a lehetőséget!